Egyre nehezebben viseli a „kellemetlen” szagokat, időnként toporzékol a nővérszobában, és vannak napok, amikor nagyon elfárad. Ennek ellenére szereti a hivatását, hazaérve gyakran betelefonál az osztályra, és a betegek hogyléte felől érdeklődik. Debreczeni Ágota tizenöt éve dolgozik ápolónőként a pécsi Sebészeti Klinikán. Az ápolók nemzetközi napja alkalmából vele ismerkedhetnek meg az olvasók.
– Miért választottad ezt a hivatást? Felteszem, nem a meggazdagodás reményében.
– Óvodás korom óta orvos szerettem volna lenni, később váltottam erre a hivatásra. Miután elkezdtem a tanulmányaimat a Janus Pannonius Szakközépiskolában, a szakma nőiesebb vonalát követve az „ápolónőség” került előtérbe. Szerettem az emberekkel foglalkozni, bár ez elég közhelyes, mégis ez az igazság. A fizetés pedig ilyenkor nem szempont, és fiatalon nem feltétlenül gondolja végig az ember, hogy mennyit fog keresni sok év múlva. Természetesen a magasabb kvalifikáltság mellett a magasabb fizetés is közrejátszott abban, hogy elvégeztem a főiskolát.
– Valószínűleg sok hétalvó megkérdezné: hogy bírod az éjszakai műszakot?
– A pályám kezdetén, 15 évvel ezelőtt még tartottam az éjszakai műszaktól. Persze nem az elalvástól féltem, inkább attól, hogy nehogy történjen valami baj a betegekkel. Ebben az időszakban ugyanis létszámproblémák miatt nagyon sokat kellett éjszaka egyedül ügyelnünk. Ilyenkor egyébként nyugisabb az osztály. Természetesen, attól függetlenül, hogy a betegek alszanak, mi még dolgozunk: óránként körbejárunk a kórtermekben, a problémásabb, friss műtött betegekre pedig még gyakrabban rápillantunk.
– Éjszakázás után megteheted, hogy átalszod az egész napot?
– Nem, dehogy. Általában reggel hazaérek, és felkészítem az ötéves gyermekemet az indulásra. Miután a párom elvitte őt az óvodába, alszom 5-6 órát, majd elmegyek érte. Végül vagy visszamegyek még egy éjszakára, vagy gyerkőcözés, játék, főzés stb.
– Amikor az emberek betegek, nyűgösek és ezáltal nehezebben kezelhetőek, néha kifejezetten kukacoskodóak. Téged mivel lehet kihozni a sodrodból?
– Ezeket mindig a helyzet hozza, bár van egy mondás, miszerint a betegnek mindig igaza van. Szóval tolerancia, tolerancia, tolerancia. (nevet) Ettől függetlenül időnként úgy érezzük, a betegek is figyelmetlenek velünk szemben, és szinte biztos, hogy két perccel azután csengetnek, hogy engedjük le az ágy háttámláját fél centivel, miután kijöttünk a szobából. Így ha higgadt is maradok, előfordul, hogy a nővérszobában toporzékolok egyet-kettőt.
– Mik a szakma szépségei?
– Vannak megható pillanatok, jó és rossz értelemben is. A halált szerintem sosem lehet megszokni, a mai napig megkönnyezem egy beteg elvesztését. Ugyanakkor nagyon jó látni a gyógyulást, szeretjük például, amikor egy tumoros beteg, emlőeltávolító beavatkozás után pár év múlva visszajön rekonstrukciós műtétre. Vagy azt, amikor már implantátummal tér vissza kontrollra és boldog, hogy újra nőnek érezheti magát. Ezek nagyon megérintenek, még 15 év után is.
– Aggódsz a betegekért?
– Ha valakit olyan állapotban hagyok itt, akkor még otthon is azon gondolkozom, hogy mi lehet vele. Sokszor betelefonálok az osztályra, és érdeklődöm a hogyléte felől. Nyilván közeli kapcsolatba nem kerülünk és nem is kerülhetünk a betegekkel, de hiába hiszik azt sokan, nem tudjuk egészen a kórházban hagyni a munkánkat.
– Volt olyan művelet, munkafolyamat, amit eleinte rosszul viseltél, mondjuk rosszul lettél közben?
– Nem, akkor el sem kezdtem volna, inkább az idő előrehaladtával bírom nehezebben, és ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül, egy szag most jobban megmozgat, mint anno.
– Milyen megbecsültséget érzel a betegek részéről?
– Szerintem nagyon sokan azt gondolják, hogy mi csupán kiszolgáló személyzet vagyunk, akik végrehajtják az orvos utasítását. Ám ez egyáltalán nem igaz, nagyon sokszor önállóságra vagyunk ítélve, főleg itt a sebészeti osztályon, ahol az orvosok szinte egész nap a műtőben vannak. Természetesen csak a mi kompetenciánkon belül, de a fájdalomcsillapító beadása vagy nem beadása is nagy felelősség lehet bizonyos esetekben.
– A férfi fantáziák többségében általában szerepel egy szexi ápolónéni képe. Az interneten fellelhető egyenruhák pedig általában nem hasonlítanak a valódi munkaruhához. Ennek ellenére a férfiaknak bejön ez a szakma? Szexinek, vonzónak találják?
– Azt gondolom, mindaddig igen, amíg nem a valódi helyzetet látják. (nevet)
– Szerinted milyen manapság az ápolói képzés?
– Sok a tudomány, az elmélet, ami persze nem baj, de szerintem a gyakorlati tudás rovására megy. Azt gondolom és látom, hogy utánpótlás sincs elég, ami nagyon aggasztó a 30-40 éves előretekintés szempontjából.
– Milyen fizetéssel lennél elégedett?
– 200-250.000 Ft nettó fizetésre gondolnék.
– Azért örülsz a most kilátásba helyezett emelésnek is?
– Természetesen, bár nem értem, miért csak most. A szakdolgozók már tavaly január óta megemelt fizetést kapnak.
így dolgozik az elhivatotságának élő ápolónő! tökéletesen egyetértek minden mondatával! ebben a szakmában csak azok tudnak jól dolgozni,aki a munkájának alátudja rendelni magát,a betegei érdekét tartja szem előtt, minden velejáró nehézségek ellenére! jómagam is ápolónőként dolgozom,és én is a szakma szerelmese vagyok,leszek,amíg tehetem! ugyanis nincs attól szebb dolog,amikor rászoruló embertársainkon segíthetünk önzetlen szeretettel,becsülettel,együttérzéssel,mert soha nem tudhatjuk ,hogy mikor szorulhatunk mi is az ápoló segítő kezeire! ma ápolók vagyunk,lehet holnap ápoltak! ezekkel a gondolatokkal kell a mindennapi munkánkat végezni! minden tiszteletem a szakma elhivatottjainak!!!!!!!!!!!