A pécsi Széchenyi tér legendás rendőre

Azok, akik a ’80-as és a ’90-es években jártak-keltek a belvárosban, bizonyára soha nem felejtik el a város jelképének számító Leonárd Lajos főtörzsőrmestert, aki kemény kezéről és rendszeretetéről volt híres. No meg a róla keringő vicces legendákról.

Kevés város mondhatja el magáról, hogy olyan legendás főtéri rendőre lett volna, mint amilyen a pécsi Széchenyi téren strázsáló Leonárd Lajos volt a ’80-as és a ’90-es években. A legendás pedig nem csak elcsépelt szó, ha a Leonárdó becenéven ismert posztos főtörzsőrmesterről van szó, hiszen róla tényleg olyan történetek keringtek a városban, melyekről a mai napig nem tudni, hogy mennyi igazságtartalmuk van.

Vigyázta a főtér rendjét (fotó: Dunántúli Napló)

Mindenki ismerte akkoriban őt. Volt, aki félte, volt, aki gúnyolta, és volt, aki tisztelte, de mindenkinek volt véleménye róla. Az 1937-ben született Leonárd Lajos szigorú volt, de belátó. A munkáját végezte, sokak szerint a lehető legjobban, mások szerint kicsit túlbuzgón. Becsülettel vigyázta a főtér rendjét, hőségben, fagyban, esőben, a város egyik jelképeként.

– Nekünk mindig példamutatóan kell viselkednünk. Az egyenruha arra kötelez, hogy az esküben vállaltakat betartsam és betartassam az állampolgárokkal – nyilatkozta 1982-ben a Dunántúli Naplónak.

Legendák tucatjai övezték

Egyetlen pirosba belesétáló gyalogos, szabálytalankodó autós sem menekülhetett Leonárdó igazságtétele elől, azok a pécsiek pedig, akik az ő ideje alatt voltak fiatalok és bohók, bizonyára ma sem tudják kiverni fejükből az ismert és elismert rendőr sípjának hangját. Lehet, hogy így van ezzel Friderikusz Sándor is, akit állítólag közlekedési kihágásért vágott meg. Ugyanígy terjedt el az a történet is, mely bizonyítja, hogy senkivel nem kivételezett: egyszer ugyanis – továbbra is állítólag –, Losonczi Pál barcsi TSZ-elnök (később az Elnöki Tanács elnöke) sofőrjét is megbüntette tilosban parkolásért. Leonárdónak voltak bevált trükkjei is: sokszor tett például úgy, mintha egy-egy kirakatot nézegetne, de közben a tükröződő üvegben figyelte a tilosban átkelőket, akiket aztán le is kapcsolt, ahogy azt kell.

Tisztelték és szerették (fotó: Dunántúli Napló)

– Mindig én döntöm el, hogy ki az, aki büntetést érdemel, és ki az, akit csak figyelmeztetésben kell részesítenem. Akinek csekket adok, az elismeri a szabálysértést, jó utat kívánok neki, és akkor jóízűen kezet fog az állampolgár – mondta egyszer a fentiekkel kapcsolatban.

De persze ott van a legismertebb történetek egyike is, miszerint a törvényt és a szabályokat mélyen tisztelő zsaru a saját feleségét is megbüntette, mert nem a zebrán ment át! Nyilván hozzá kellene tenni, hogy állítólag, de felesleges lenne, egy ’90-es években megjelent interjúban ezt Leonárdó és Leonárdóné is cáfolta.

Nem volt tucatrendőr

Szájról szájra terjedt az a pécsi mendemonda is, hogy a tilosban parkolókat a kocsijukhoz bilincselte, amíg kiállította a büntetési csekkeket, és a vétkesek lelkére kötötte, hogy a jövőben az ilyesmitől inkább tartózkodjanak. Ha ez valóban így történt, az biztos, hogy tartózkodtak is. Utóbbi legenda jó példa arra, hogy Leonárdó nem volt egy tucatrendőr. Ez abból is nyilvánvalóvá válik, hogy állítólag néha beugrott egy-egy kiskocsmába meló közben, hogy igyon egy kisfröccsöt. Ugye, a régi szép idők.

Minden létező kitüntetést megkapott (fotó: Dunántúli Napló)

Kilógott a hatóság soraiból abban a tekintetben is, hogy mikor a rendőrök még nem nagyon beszéltek idegen nyelveket, ő oroszul, szerbül, horvátul, olaszul, németül és angolul is beszélt. Jól is jött ez a méretes nyelvtudás, ugyanis több esetben is lekapcsolt olyan magukat fifikásnak képzelő pécsi simliseket, akik külföldinek adták ki magukat igazoltatásukkor.

Nem a büntetés motiválta

Ugyan a Széchenyi téri virágtolvaj suhancoknak lekevert néhány csattanós taslit (újfent éljenek a régi szép idők), de Leonárdó nem volt kegyetlen büntetőgép, nem volt vaskalapos ura a város szívének.

– Sokszor az ember csak téblábol, és inkább azt mondja, nana, többet ne forduljon elő! A szabálytalan kerékpárosokat sem figyelmeztetjük, mert az állampolgár azt mondaná, mit izélünk velük, mikor annyi a betörés. Szemet hunyunk a külföldiek esetében is, mert hogy jön ki, hogy megbüntetem az osztrákokat és közben a rendőrújság megírja, hogy rendőrautókat kaptunk tőlük. Én mindig is olyan voltam, ha valakinek három gyermeke volt, azt nem bírságoltam meg. Csak azt nem szerettem, ha hülyének néznek – nyilatkozta a ’90-es évek elején a nyugdíjazás felé közelítő rendőr.

Íme egy videó 1992-ből, amiben Leonárdó (is) arról beszél, hogy milyen problémás Pécs belvárosának közlekedése (a felvételt a Régi Pécs YouTube-csatornáján is megtalálják):

Leonárdó 1993-ban ment nyugdíjba 56 évesen, ami akkoriban az öregségi nyugdíjkorhatárt jelentette. A létező összes rendvédelmi díjat megkapta, nem is ok nélkül. Róla nevezte el a város 2010-ben a posztos rendőri programot a belvárosban. A legnagyobb elismerés azonban feltehetően az, hogy a mai napig nagyon sokan emlékeznek a rendőrre, szeretettel és tisztelettel.

 

Forrás: Régi Pécs, Dunántúli Napló archívum

  • Vlado63

    Mellékesen, törzszászlósi rendfokoztban áll a képen, tehát nem az alacsonyabb főtörzsőrmesteri rangban! Ez szerencsétlen lefokozás az újságíró részéről!