13 C
Pécs
péntek, április 19, 2024
KezdőlapAbszolút PécsBizderi, a pécsi Hobó

Bizderi, a pécsi Hobó

Mostanában a Kórház téri padon ülve látható és hallható, fején szalmakalappal, gitárral és állványos szájharmonikával, akár egy Mississippi-béli fekete bluesman. Műfajbéli köreinkben csak „pécsi Hobóként” elhíresült utcazenész, az 1966-os születésű Bizderi Zoltán élete meglehetősen bluesosan alakult.

– Félig-meddig lótenyésztőből lettél zenész. Elég különös pálya. Mi történt?

– 1976-ban kezdtem sportolni a PMSC lovas szakosztályában, majd 1985-től a tatai szakmunkásképzőben lótenyésztést tanultam. Hogy miért nem maradtam a szakmában? Az ital miatt, ami elég korán belépett az életembe, már nyolcéves koromtól jártam inni. Ittunk rövidet, bort is, s később, az akkori divatot követve leruccantunk Jugóba, rumpuncsot hoztunk olcsón. Somogyban akkor is, és még ma is sok helyen nagyon jópofának tartják, ha egy gyerek iszik.  A szakmunkásból aztán másfél év után kirúgtak, alkoholproblémák miatt. – Egy ideig Északon éltem, majd ’89-ben hazajöttem Pécsre, akkor találkoztam a droggal. A pia mellett mákteáztunk. Azóta több elvonón is voltam.

– Mikor kezdtél zenélni?

– Gyerekkori asztmám volt, s hogy a tüdőmet jobban használjam, nyolcéves koromban kaptam egy fafurulyát. Később nővéremnek vásárolt a család egy pianínót, amit én is használhattam. Uránvárosban laktunk, harmadikon, elkezdtem kalimpálni blues-témákat, amit a szomszédok nem mindig díjaztak. A tatai szakmunkásképző kollégiumában, 1985 őszén kezdtem el basszusgitározni a Turbó Trió zenekarban. Deep Purple-t és hard-rock, rock-blues zenéket nyomtunk.

– Az utcán legtöbbször egyedül látunk. Miért?

– Özvegy vagyok, Dezső Ági volt az élettársam, vele még jártunk az első pécsi blueskocsmába. Örökletes rák vitte el. Nehéz volt beletörődnöm, gyönyörű kék szeme elkísért utamon, és persze ott volt velem az alkohol, a máktea…

– Most hol élsz? /strong>

– Pécs belvárosában kialakulóban van a szenvedélybetegek átmeneti szállója, a Sétatér mellett egy volt pártiroda emeleti részén. Ott alszom, szobatársam egy magyar önkéntes katonaként a jugoszláv háborúban harcolt srác. Azóta is szenved, éjjel, álmában még háborúzik, nem bírja feldolgozni a történteket. Fáj a lelke, hogy embert ölt, az alkoholba menekült. Reggelente átmegyünk a máltaiakhoz, ott az „aranyásókkal” – így hívom a kukázókat – együtt kajálunk. Keresztény zeneszerző, utcai zenész vagyok és önkéntes karitatív munkás.  Hamarosan a Kék Kereszt Egyesület dél-dunántúli képviselője leszek. Abból élek, hogy zenélek, ott ahova elhívnak, vagy ahol engedik, hogy felléphessek. Templom mellett, gyülekezetben, blues-koncerten – ahogy adódik. 
Fekete Kálmán

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Hírzóna

Abszolút Nő