Extrém sportot űz a fotózásból

Több mint negyven országban kapta már lencsevégre az embereket, tájakat, építményeket, s pécsi albumait forgatva kedve kerekedik az embernek arra, hogy az „ő szemével” is felfedezze a várost. Gyermekkorában „A régészet regénye” volt a kedvenc olvasmánya, s a világ felfedezésének izgalma mit sem tompult benne azóta. Kalmár Lajos ebben kedvenc hőséhez, Indiana Joneshoz hasonlít, csak épp fényképezőgéppel ered az értékek nyomába – földön, vízen, levegőben egyaránt.

hirdetés

Huszonöt éves volt, amikor pécsi bölcsészhallgatóként, tanulmányait megszakítva útnak eredet, s meg sem állt Helsinkiig. Ott, miközben kis adag salátákhoz nagy adag steakeket sütött a finneknek, rálelt a maga útjára. No, nem az olajmonopólium székházának menzáján, hanem egy fotócikk-áruházban.

– A szabadnapjaimon bóklásztam a belvárosban, így bukkantam rá egy hatalmas fotó-video szaküzletre – meséli Kalmár Lajos. – Egyáltalán nem értettem a gépekhez, egyszerűen olyan vagyok, mint minden rendes férfi: szeretem az órákat, az autókat, mindent, ami műszaki berendezés. Márpedig a fényképezőgép meglehetősen férfias, ahogy láthattuk Antonioni filmjében, a Nagyításban is: a főszereplő egy playboy életet élő, Rolls-Royce kabrióval járó, Ray Ben napszemüveget viselő csávó, aki Nikon géppel fényképez, és a legjobb csajok nyüzsögnek körülötte – imponáló, valahol a kultúra és rock and roll határán létezni, nem? Szóval, az eladó megkérdezte, mit keresek? Mondtam, hogy van négyezer finn márkám, ebből vennék fényképezőgépet. Kettőt tett elém: egy automatát, ami mindent tud, és egy kézi beállításút, amihez mindent meg kell tanulni. Férfias önérzettel ez utóbbit választottam. Megszenvedtem vele, de én kerültem ki győztesen. Olyannyira, hogy miután hazajöttem, két éven belül megjelent az első négy könyvem, és sorra nyertem a pályázatokat: volt, amelyiken én kaptam az első, a második és az egyik harmadik díjat is. Sokaknak ez nem tetszett, mert tudták, hogy én nem másoktól és nem is könyvekből tanultam a fotózást, hanem a hibáimból. Száz tekerccsel, két hónap alatt.

– Mostani felszerelésed árából milyen autót tudnál venni?

– Semmiképpen nem vennék belőle autót. Hét gépem van, ebből hat analóg, mert a művészi igényű felvételeket máig ezekkel készítem; s egy digitális, amit 200 ezer exponálásra terveztek, de az enyémben már 750 ezer van, úgyhogy lassan ideje lesz lecserélni. Nincs se nyaralóm, se márkás autóm, minden pénzemet a technikám fejlesztésére és a lakásom felújítására fordítom. Szerencsés vagyok, mert számomra a munkám a szórakozásom. Egy megoldandó műszaki feladat nekem olyan, mint másnak a rejtvényfejtés. Ennek híre ment, így lettem pécsi „megoldóember”. Aki nem boldogul a masinájával, velem nézeti meg.

– Városképek, ipari vagy reklámfotók készítésekor adódhatnak megoldandó extrém helyzetek is.

– Extrém látószögeknek mondanám inkább, nem problémának. Érden föl kellett másznom egy mikrohullámú átjátszóadó tetejére, mert olyan fotót kértek, amin látszik a tányér, a fémszerkezet és mögötte a Duna völgye is. Levetettek rólam minden fémet: órát, láncot, aprópénzt, övet, gyűrűt. És a gép? – kérdeztem. Azt pulcsiba bugyolálva visszük föl – mondta a kísérőm. – Ott fönn vigyázz, mert ha bármihez hozzáérsz, szénné égsz! Megmaradtam, viszont az erős sugárzás hatására pár órán belül kimorzsolódott a fogaimból az összes tömés. A légi felvételeknek is megvan a maguk romantikája. A repülőutakat azzal kezdem, hogy leemelem a kisgép ajtaját. Helikopterben kikötnek, a repülőgépen bekötnek, így ki tudok hajolni. Igaz, ha lent 15 fok van, akkor fönt nagyjából nulla, és ez a hideg, akár 180 km/órás sebességű szél bizony megkönnyezteti a szemem.

– Nem is tudtam, hogy a fotózás extrém sport!

– Pedig az! Jövőre jelenik meg Tarrósy Istvánnal közös könyvünk Zanzibárról. A légi fotókat nemrég készítettem el. Ultrakönnyű gépünk francia pilótája jelezte, hogy másnap fölszállunk, mert nagy vihar várható, s az ideális a repülésre. A tapasztalat ugyanis az, hogy a lapos tornádó közepén van egy jókora lyuk, ahol egy órán át hét ágra süt a nap, miközben az egész forgószél folyamatosan halad. Izgalmas volt. És fogyókúrának se rossz. Másfél óra fotózás a levegőben: egy kiló mínusz. És fél óra imbolygás a földön, leszállás után, mert annyira elszokom attól, hogy szilárd talaj van a talpam alatt.

– Az albumaidat lapozva feltűnik, hogy a te képeiden tiszták, rendezettek a pécsi utcák, színesek az épületek, semmi graffiti, nem hullik a vakolat. Én miért nem ezt látom, amikor arra járok?

– Mert másképp nézed, máskor látod, mint én. Ha Pécsett felújítanak egy épületet, bevakolnak egy házat, vagy fényfestéssel díszítik a Zsolnay Múzeum homlokzatát, én vagyok az első, aki azt lefotózza. Akkor a falak még nincsenek összefirkálva, lehányva, a festékből a színt nem szívta ki a nap. Én az eredeti állapotot örökítem meg, te pedig az idő nyomát látod rajtuk. A meteorológiai ismeretek is sokat segítenek. Légi fotót például a hidegfront első napján, reggel fél hétkor érdemes készíteni, mert akkor tiszta a levegő. A tévétorony fölé szállva a Balatont is látni ilyenkor.

– Kedvenc pécsi helyszíneid?

– Egy szép terasz, a Blöff, a Király utca, a Jókai tér, a Dóm tér.

– Úgy értem, fotós szemmel mi a kedvenced.

– Például a régi szénmosó, amit sajnos fölrobbantottak. Fotóztam ott modelleket is, és egyszer egy cigány embert, fehér lóval. A közelben lakott, és futtatta az állatot. Szürreális látvány volt, kihagyhatatlan. A fotós szeme nem mindig a szépet keresi, sokszor inkább a feladatot látja meg az adott helyzetben. Egyszer kosaras emelőgépről fotóztam a Pécsi Nemzeti Színház homlokzatát, a timpanon középső, letört kezű nőalakját úgy, hogy a háttérben az erőmű látszik. Kötetbe nem került bele, de számomra érdekes kompozíció. Ezektől izgalmas a munka, ez adja a sava-borsát. Miként nem lehet jó magyartanár az, aki unja a költészetet, úgy az se álljon fotósnak, aki a fényképezésben nem talál szépséget, műszaki feladatot és izgalmat.

– Mire vagy a legbüszkébb?

– Arra, hogy a New York Public Library, a San Franciscó-i Museum of Modern Art látogatói is találkozhatnak a fotóimmal, s vannak képeim a Magyar Fotográfiai Múzeumban, az Esztergomi Vármúzeumban és magángyűjtőknél is. Ezek komoly dolgok. Kaliforniába például úgy jutottam ki egy ösztöndíjjal, hogy miután húsz évig fényképeztem romákat az Ormánságban, kíváncsi voltam, hogyan élnek ott kint az indián törzsek. Vicces volt beszélgetni egy erősen másnapos varázslóval, aki menő sportcipőjében ücsörgött mellettem, és betelefonált az autógyárba, hogy ma nem megy be dolgozni.

– Ki a legfőbb kritikusod?

– Cseri László. Szókimondó ember. Őszinte, amikor kritizál, s akkor is, ha dicsér.

– Milyen munkákat tervezel a közeljövőben?

– Folytatni szeretném az ormánsági portrésorozatot, véglegesíteni az Afrika-könyveket, újabb képeslapokon és naptáron gondolkodom, egy friss Pécs-albumnak is itt az ideje, művészeti könyvön is dolgozom, Baranyát és Budapestet megnézném madártávlatból. Mostanában rákaptam a 360 fokos panorámaképekre. Ezek élvezetesebbek, mint a háromdimenziós filmek, mert bármely pontjáról tökéletesen körbe tudunk nézni. A siklósi várban készítek ilyeneket legközelebb. Szívesen fotóznám Angkort, kíváncsi lennék a karibi szigetvilágra, Polinéziára és a dél-amerikai Pampákra.

– Milyen titulussal illeted magad?

– Ez kényes kérdés. A kommunista idők lejáratták a fotóművész kifejezést, bár talán lassan újra tartalmat nyer. A fotográfus túlságosan komolykodó, a fotós pedig közönséges. A fényképész a legrosszabb, mert arról az igazolványkép-készítő jut eszembe. Úgyhogy nem tudom.

– A névjegykártyádon mi áll?

– Nincs névjegykártyám.

– Egyszerűen Kalmár Lajos?

– Látod, az a legjobb!

  • olvasólajos

    kedves kalmárúr, látom nem bír magával akommentezésnél sem

  • Olvasó

    Ti ketten meg idióták vagytok…

  • Kovács G.

    A szerénység a legfőbb erény, főleg egy fotográfusnál. Tóth Laciról, Kálmándy Feriről, Körtéről ilyen szempontból szobrot lehetne mintázni. Lajosról nem.

  • kedveslajos

    döbbenetes,hogy mennyire elszálltál, csak egy fényképész vagy…nem ilyennek ismertelek fiatalon. egy volt barát