Két keréken járja a kontinenst

Elszántság, elhivatottság, a félelem leküzdése kell ahhoz, hogy valaki motorra szálljon. Ennél is több kell azonban ahhoz, hogy valakinek a motor legyen az élete, s feleségével a nyeregben, sátorral, méretes pakkal a hátuk mögött több ezer kilométeres útra keljenek. Vass Attilának és nejének ez jelenti évről évre a nyaralást.

– Most egy BMW parkol az udvarban, de gondolom nem a német gép nyergében kezdted.
– Tízéves korom óta motorozok, azaz 1977-től. Igaz, akkor még csak vitt a nagybátyám a Jawájával. Ahogy lehetett, megcsináltam a jogsit kismotorra, s lett is egy ötvenesem.

– Azzal melós több száz kilométert motorozni…
– Persze, de az nem számított. A haverommal, akinek egy Simsonja volt, másfél héten át jártuk az országot. Voltunk Szegedtől Nagykanizsán át, illetve a Balatont megkerülve még Veszprémben is. Ez már egy 1500 kilométeres túra volt a nyolcvanas évek legelején. Aztán már nem volt megállás. Már ’84 körül elindultunk ugyanazzal a sráccal egy másfél hónapos útra az NDK-ba és Lengyelországba.

– Család, feleség mit szól ehhez?
– Szüleim nem örültek neki, főleg, hogy másfél hónapon át beszélni sem tudtak velem, azt sem tudták, élek-e. A feleségem azóta, hogy megismerkedtünk, jön velem. Szeret motorozni, élvezi.

– Mit lehet abban élvezni, hogy örökös életveszélynek vagytok kitéve és ver benneteket az eső, vagy éget a nap?
– A motorozás maga a szabadság: könnyű vele parkolni, megfordulni, útvonalat módosítani; még az sem bosszúság, ha eltévedünk. A pakolást meg megszokja az ember: pár út után már tudod, mire lesz szükséged, s mi az, amit soha nem vennél elő. Beférünk, pedig mi még az ételt, a konzerveket is magunkkal visszük. Az élménybe ez még belefér, ahogy az is, hogy egyszer-kétszer megázol.

– Merre túráztok leginkább?
– Mivel azért sokat ázni nem szeretünk, inkább a déli országokat részesítjük előnyben. Görögországba vissza-vissza térünk, de jártunk már többek között Bulgáriában, Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, persze Erdélyben, a Felvidéken, Délvidéken. Felsorolni is hosszú lenne. Tavaly egészen Portugáliáig mentünk; északon léptünk be az országba, Gibraltár felé jöttünk vissza.

– Volt már necces vagy veszélyes helyzeted?
– Valahogy úgy van, hogy egy motoros nem kerülhet nagy bajba. Ha megáll az út szélén, fél órán belül ott terem valaki és segít. Hagytam én már motort Boszniában is, mert megállt. Találtam egy embert, aki eltette, majd visszamentem érte. Attól, hogy elesünk, nem félek. Te sem félsz minden lépésnél, hogy elesel, mert úgy szeded a lábadat, hogy ne legyen baj. Mivel mindig sátrazunk, volt hogy tartottunk tőle, kirabolnak bennünket. Sörösüvegeket raktam a motorra, hogy éjjel észrevegyem, ha matatnak a tároló dobozoknál. A feleségem egyedül a medvéktől fél, ezért a Havasokban védettebb helyeken verjük fel a sátrat.

– Mi a következő úti cél?
– Jordánia, Egyiptom lenne a szívünk csücske, csak mostanság Szíriában harcok vannak. Egyszer viszont megbékélnek, és akkor megyünk. Addig maradnak a bevált tengerparti országok.

– Három gyereked van. Örökölték a szenvedélyt?
– Kicsit sem. A fiam soha nem szerette meg. Csak az egyik lányom jár egy ötvenes kismotorral, de csak is munkába.