Lincshangulatban indult a pécsi színházi élet

Egy szabadtéri színházi előadás Pécsett

Félholtra vert rendezők, rendszeresen megagyalt színészek, nőverő rendezők, krumplidobálás, totális lincshangulat és dühös süteménytaposás – botrányokban gazdag volt a pécsi színházi élet szárnybontogatása. 

Pécsett alapjában véve elég gyorsan meghonosult és elfogadottá vált a világi színjátszás. Azonban, mint az Márfi Attila „Emlékezetes botrányok Thália pécsi színpadán a reformkorban” című értekezéséből kiderül, a városi színjátszás kezdetén nem ment minden épp gördülékenyen. Sőt, olyan történetek „színesítették” a helyi színházi társulatok szárnypróbálgatásait, melyek manapság egyből a Kékfényhez kerülnének feldolgozásra, és rendőrségi hírekből látnánk viszont őket.

Egy magyar és német nyelvű pécsi színházi plakát 1847-ből
Egy magyar és német nyelvű pécsi színházi plakát 1847-ből

A problémák legfőbb oka az volt, hogy a pécsi polgároknak meg kellett békélniük az új színházi életérzéssel és a nyugati kultúrát közvetítő színi művészet aspektusaival. Közben pedig folyamatosan feszültek egymásnak – és a nézőknek – a német és magyar nyelvű társulatok, valamint a világi vándorszínházak és az egyházi társulatok.

Kiátkozott színjátszós diákok

Az első totális csődbe torkollott pécsi színielőadás története 1727-ből származik. Egy német vándorkomédiás-társulat felszerelését, jelmezeiket és díszleteiket a nyugati művészettel nem épp kompatibilis korabeli pécsiek ugyanis ekkor simán ellopták. Keményebb ennél az, ahogy a pécsi egyházi színházi társulat növendékei 1781-ben az új városi főpap beiktatásakor egy világi pásztorjátékot adtak elő, feltehetően azért, hogy bosszantsák a tanáraikat. A főpap állítólag majdnem kiátkozta a fiatalokat, és azokat, akik megengedhették, hogy a buja darab színpadra kerülhessen.

A félholtra vert rendező

Abból, hogy Pécsett az 1800-as évek elején még nem nagyon volt működő kőszínház, komoly nézeteltérések fakadtak, ugyanis a német és a magyar társulatok folyton versengtek a színjátszó-helyekért. Egy bizonyos Joseph Kurt színigazgató az 1830-as években kezdett el alkotni Pécsett, ahol egy évre kibérelhetett egy színjátszóteret. Hamar a pécsiek kedvence lett, hiszen Mozart, Rossini, Bellini operáit hozta el a városba, amitől rendesen meg is őrült a nagyérdemű. A siker láttán az akkori városvezetés gyorsan leszerződtette még 3 évre. A népszerűsége azonban ennyi idő alatt gyorsan megkopott, unalmassá, egyre laposabbá váltak a sorra ismételt darabjai. Ráadásul a helyi nemzeti színjátszók méltatlanul a háttérbe szorultak így.

Pécs első kőszínházának rajza Piatsek Antaltól
Pécs első kőszínházának rajza Piatsek Antaltól

Amikor pedig 1836-ban Kurt egyik darabjának előadásáról kidobatott egy magyar nemes urat, mert az állítólag hangoskodott és zavarta a darabot, elszabadult a pokol. A másnapi előadás előtt a helyiek és a magyar színészek kizavarták a közeli kávéházból a német színtársulat tagjait, majd elkezdték felkutatni Kurtot. A mai Széchenyi tér területén kapták el (akkoriban piac volt), földre vitték, és több mint 25-en kezdték el ütni-rúgni, majd a félholtra püfölt Kurtot otthagyták. A leharcolt színigazgatót elmenekítették egy közeli kertbe, de rejtekhelyére gyorsan fény derült, a pécsi nemesek pedig rátaláltak, és botokkal felfegyverkezett diákok kíséretében – nem hivatalos úton – börtönbe zárták.

2006ac5629_the_rio_
Egy brit színházban ilyen volt egy lázadás 1763-ban, ami azért tört ki, mert a színház vezetői egyeseknek féláron adtak el jegyeket

A pécsi városkapitány ugyan ezt nem engedte, ekkorra már azonban több százan követelték Kurt végleges bebörtönzését. Csak azért ült 3 hétig rács mögött szerencsétlen német direktor, mert nem merték kiereszteni a felbőszült polgárok és nemesek közé. Mikor az ügy leült, Kurt lelépett a városból és soha nem jött vissza.

A színészverő színigazgató

A város első kőszínházának 1839-es átadása után sem volt épp botrányoktól mentes a pécsi színjátszás. A színház első igazgatója ugyanis egy őrült volt, akit Sey Ferencnek hívták. Sey először a színház előtti süteményárust majdnem hullára verte, és még a sütiket is megtaposta (!), mert hát mégis mit képzel az ilyen magáról, ez mégis csak egy színház. Sey igazgatónak és rendezőnek finoman szólva sem volt jó: rend nem volt, a rossz színészeket nem váltotta le, a jó színészeket folyamatosan verte, de fizetést nem adott senkinek.

Sey Ferenc egyik darabjának pécsi plakátja
Sey Ferenc egyik darabjának pécsi plakátja

Még „fekete előadásokat” is szervezett, amik olyanok voltak, mint a fekete disznóvágás, csak színdarabokkal, melyek teljes bevételét a rendező nyúlta le. Ekkor már mindenki rettegett tőle, de ezt még képes volt tetőzni asszal, hogy egy osztrák színésznőt Pécs főterén kezdett el ütlegelni azért, mert a nő nem az ő német társulatába szerződött el dolgozni, hanem a magyarokhoz. Ezután már végre kirúgták a kattant színigazgatót.

Lincshangulat a színdarab közepén

Nagyon felemelő történet a következő is, mely 1842-ben történt a színházban. Egy előadás során egy színésznő késve érkezett a színpadra, amiért a közönség rendesen “kifujjolta” őt, a darabot, és a rendezőt is. A késés oka az volt azonban, hogy pár pécsi diák nekiállt fűzni a színésznőt akkor, amikor annak már a színpadon lett volna a helye. Ezért a hasonló esetek megelőzése érdekében őrt állítottak a színpad közelébe, amit viszont nem vett jó néven a helyi publikum, akik között sok nemzeti színész és színházi munkatárs is volt. A rendezőt, Rémay Károlyt megfenyegették, hogy mindig ki fogják fütyülni darabjait.

Egy szabadtéri színházi előadás Pécsett
Egy szabadtéri színházi előadás Pécsett

Hetekig állt a színházi program, csak hogy leüljenek a kedélyek, de mikor újra színpadra állt a darabban játszó Rémay, természetesen kifütyülték. Erre ő lenézően állt csendben a közönséggel szemben, amiért jól meghajigálták krumplival és almával. A dühös közönség meg akarta lincselni Rémayt, az őrök fogták vissza a tömeget, a pécsi diákszínjátszók pedig elállták a színház bejáratát, hogy Rémay ne tudjon megszökni. A rendezőt végül sikerült biztonságba menekíteni, őt is börtönbe zárták, csak hogy túlélje a magyar színjátszás kiakadt pártolóinak hajtóvadászatát. Nem meglepő módon ezután a városvezetés végre rájött, hogy talán a nemzeti színtársulatoknak is saját színházra lenne szükségük.

A helyzet ma

Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója lapunknak elmondta, hogy az ilyen és ehhez hasonló botrányok ma már azért nem mindennaposak a színházakban, mert a nemzetek identitáskeresésének indulatokkal és feszültségekkel teli közege a múlté. Akadnak azonban ebből kifolyólag kisebb-nagyobb nézeteltérések, mint például legutóbb az Új Színház kapcsán kirobbant „zsidózások és nácizások” – mondta Rázga, de egy színdarabról ma már csak akkor megy ki néhány néző, ha az számára nagyon kényes témákat feszeget, ha kikacsint a jelen politikai helyzetre, ha kiszól és esetleg provokál. De egy-két kemény újságcikken túl nem kell ma már „paradicsomdobálásra” számítani. Aki paradicsommal megy színházba – folytatta Rázga – az feltehetően nem is szeretné szeretni az adott darabot, annak inkább a szerzőivel és politikai vagy morális közegével van baja, ez viszont egyszerű és rosszmájú prekoncepciókból ered többnyire. A lényeg az – mondta –, hogy a fenti botrányok korára ma már „romantikus hőskorként” emlékezünk, pedig alapvetően a normális az lenne, ha nem vernének meg valakit azért, mert nem tetszett neki egy darab, vagy mert más színtársulatban játszik.

 

forrás: Márfi Attila: Pécs első kőszínháza, Márfi Attila: Emlékezetes botrányok Thália pécsi színpadán a reformkorban

fotók: Régi Pécs, Pécs Története