Évtizedek óta Pécsen él és dolgozik az iraki származású dr. Kinan Mohamed Khidhir, a nemrég nyugdíjba vonult szőlészkutató. Szaddámról, a kultúra bölcsőjéről, a nyugati és az arab világ viszonyulásáról és Pécsről, a befogadó városról beszélgettünk vele.
Iraki származású, de Szaddám bukása után sem költözött vissza, hanem maradt Pécsen. A mezőgazdaság-tudomány kandidátusa, a szőlészet és kultúrnövények történetének kutatója. Arab, magyar és angol nyelven publikál.
– Hogy kerül egy iraki Pécsre?
– Szaddám Husszein színre lépése előtt, a hetvenes években virágzó gazdaságot tudott háta mögött Irak, s szülővárosom, a Tigris partján fekvő Ninive, mai nevén Moszul – a hajdani Asszír Birodalom egykori fővárosa. Rengeteg értelmiségi, művelt ember élt az országban, magas minőségű mezőgazdasági termékeket állítottunk elő, viszonylag nagy volt a jólét. Sokak engedhették meg maguknak, hogy taníttassák a gyermekeiket. Én elsőszülött fiúként a kertészeti egyetemre jelentkeztem, s az a szerencse ért, hogy Európában, Magyarországon, Budapesten folytathattam ösztöndíjasként fél éven át. Visszatértem után az ország egyre inkább megváltozott, s Husszein színre lépése után a pártba való belépést is kötelezővé tették. Én erre nem voltam hajlandó, ahogy a legtöbb értelmiségi sem. Előbb Guineaban trópusi gyümölcs termesztésével foglalkoztam, majd Magyarországon kerestem olyan helyet, ahol doktorálhatok. Így kerültem vissza a nyolcvanas évek elején Magyarországra, majd Pécsen, a szőlészeti és borászati kutatóintézetnél írtam a doktorimat. Ezt követően egy arab ország egyetemén tanítottam, mert ott szerettem volna kamatoztatni a tudásomat. Végül a kilencvenes évek elején ismét visszatértem, s a pécsi letelepedés mellett döntöttem, hiszen a szőlészeti kutatóintézetnél ajánlottak munkát.
– Ezek szerint a pécsiek befogadóak?
– Teljes mértékben. Rengeteg magyar barátom van a társadalom legkülönbözőbb
rétegeiből. Igaz barátok, akik szeretnek, kíváncsiak rám. Egy pillanatra sem érzékeltem sehol, semmilyen körülmények között sem a kitaszítottságot vagy az el nem fogadást.
– Mindez azért érdekes, mert Irakkal, távolabbról az arab világgal kapcsolatban rengeteg sztereotípia él az emberekben. Van, aki úgy képzeli el, hogy az iraki tizenéves kalasnyikovval játszik, a férfiaknak minimum négy feleségük van, mindenki naponta ötször imádkozik Mekka felé fordulva és egy korty alkoholt sem iszik.
– Igen, sajnos pár dolgot időről időre kénytelen vagyok tételesen megcáfolni. Magyarországon az emberek nagy része katolikus, mégsem jár mindenki hetente templomba, sem gyónni, s a magyarok sem pattogtatnak lovon ülve ostort. Nálunk sem gyakorolja mindenki a vallást, még ha a lelke mélyén hisz is. A bor és a sör egyik őshazája Mezopotámia, azaz a mai Irak volt, előbbit szent italnak tekintették. A gyerekek nálunk is játékokkal játszanak, de mivel a családok nagyobbak, kevesebbet foglalkoznak velük a felnőttek, önmagukat építik fel. Tizenéves korukra műveltté és tisztelettudókká válnak. A férfiak túlnyomó részének pedig egy neje van. Ha mindenkinek több lenne, rengeteg férfi maradna agglegény.
– Visszavágyik a hazájába?
– Mindig is honvágyam volt, de a diktatúra alatt nem térhettem haza. Husszein megbuktatása után hazamentem egy hónapra; boldog, felszabadult emberekkel, s szeretett
rokonaimmal találkoztam. Eldöntöttem, hogy vissza fogok térni. Tavaly nyugdíjba mentem, s vissza is akartam telepedni országomba, ám azzal kellett szembesüljek, hogy továbbra is instabil a béke, a korábbi diktátorhoz köthető erők gerillaharcot vívnak, embereket rabolnak el váltságdíjért cserébe, bizonytalan a légkör. Nyugdíjasként nyugalomra és békére vágytam, de már nem tapasztalhattam azt a légkört, amit a hatvanas, hetvenes években. Korábban egymást érték a kávézók szeretett városomban, ápolt, gondozott környezet fogadott, az emberek jólétben éltek, fogyasztották a magas kultúrát. Ma időleges az áramellátás, sötétedés után aki jót akar, nem megy ki az utcára, s előfordulnak merényletek is. Emellett képtelen voltam távol élni két gyermekemtől. Ezért és a jól ismert baráti légkör miatt tértem vissza Pécsre nyolc hónap után.
– Most, a nyugdíjazás után mivel foglalkozik?
– Dolgozom tovább: olykor távolabbi egyetemeken adok elő, arab nyelvet tanítok, de folyamatosan írok, publikálok. A kultúrnövények történetével, történelmével, a hozzájuk fűződő mitológiával, legendákkal foglalkozom, de a virágok, fűszerek kialakulása is érdekel még. Nagyon szeretem a természetet, ezért sokat járok túrázni, zsűrizek gasztronómiai versenyeken, és bort bírálok. Mindeközben igyekszem belevetni magam a pécsi kulturális életbe; sok művészeti programon veszek részt.
