Dr. Stark András pszichoterapeuta már-már legendás, töretlen népszerűségnek örvendő pécsi filmklubjával a mozgóképek szerelmeseinek nyújt több évtizede inspiráló menedéket.
De hogy is kapcsolódik film és pszichoterápia? Mikor és miért kerülnek képbe az álmok, az álomfejtés, és az érzékenység?
A híres pécsi pszichoterapeuta lapunknak elmondta, hogy már gimnazista kora óta érdekelte a téma, de akkoriban a filmművészet és a pszichoterápia kapcsolata még nem körvonalazódott benne annyira, inkább csak az egészséges kíváncsiság hajtotta előre. A mozi és lélekorvoslás kötődése a ’70-es és ’80-as években kezdett el igazán alakot ölteni Stark fejében, ekkortájt kezdett el ugyanis pszichoterápiával foglalkozni, és ekkor kerültek előtérbe azok a tapasztalatai is, amiket filmkritikusként szerzett a Dunántúli Naplónál és a Filmvilágnál.
Stark a pszichoterápia egyik legismertebb módszerével, az álommal, pontosabban az álomfejtéssel kezdett el foglalkozni, és ekkor vált számára egyértelművé – a magyar klinikai pszichológia egyik legnagyobb alakjának, Mérei Ferencnek a nyomán –, hogy a filmművészet alkotói a tudattalan nyelvén fogalmaznak. Ez alatt Stark azt érti, hogy az álmaink képi jellegűek, a képek pedig filmként kapcsolódnak egymáshoz. Hasonló a szerkesztéselvük is, mind az álomban, mind pedig a filmekben sok a sűrítés, a kihagyás, az eltolás. Az álmokat épp ezért tudjuk filmszerűen elmesélni.
Az pedig, hogy álmainkban milyen szimbólumokat, képeket, jeleneteket látunk, tőlünk – műveltségünktől, nevelésünktől, egyéniségünktől, és kultúránktól – függ. Ezeket a szubjektív, intim álomképeket és álomfilmeket Stark páciensei fogalmazzák meg, ő pedig az elmesélt jelenetekből új képeket, jelentéseket alkot, természetesen pácienseivel közösen. Nem a filmekben látott, tipikus „kanapén fekvős” módszer ez, nem is mondható hosszú folyamatnak. Rövid foglalkozások ezek, melyek keretén belül az álmoknak – akárcsak a művészfilmeknek – közösen adnak új jelentéstartalmat. A filmek terápiába emelése ettől még nem válik terápiás eszközzé – tette hozzá – csak a páciens és a terapeuta kapcsolatát mélyíti el. A filmek az érzelmek átélését, az érzelmek iránti fogékonyságot hozzák közelebb mindkettőjük számára.
Stark tehát – mint mondta nevetve – nem „filmterapeuta”, ahogy sokan nevezik őt, hiszen akkor nem betegeket, hanem filmeket gyógyítana. Ő viszont filmek segítségével gyógyít, és nem is mindig betegeket. A film ugyanis az „egészségesek gyógyításában” is fontos szerepet játszik. A párterápiák során például rendszeresen adja ki kötelező filmnek Bergman Jelenetek egy házasságból című örökbecsűjét, ha pedig az álmok jelentését vizsgálja, Fellini vagy Bunuel filmjeit veszi elő segítségképp.
Azonban nem csak a terápiák során kerül a film kiemelt pozícióba. Stark egyetemi kurzusain is gyakran használja a hetedik művészet remekeit, például olyan filmkollázsokat mutat be a hallgatóknak, melyek a saját szubjektív esszéiként is megállják a helyüket, de részelemeire szétbontva is elemezhetőek. A saját maga által összevágott filmek pedig olyan témaköröket érintenek, mint például a párkapcsolati intimitás, a halál és annak feldolgozása, a szerelem, és az agresszió.
Töretlen népszerűségnek örvendő filmklubjában is – melyet az Apollóban tartanak évtizedek óta – hasonló témák köré szervezi a vetített filmeket. Ugyanakkor ez a tematika ma már nem olyan feszes, mint régen volt, mondja. Az első filmklubok esetében ugyanis még a Filmintézet adatbázisából válogathatott, melyeket egy szorosabb koncepció köré szervezett. Mára ez egyszerűbbé, lazább szövésűvé vált, ugyanis nagyon változó a kortárs filmpaletta, és persze a friss mozis megjelenéseket is követnie kell. Ettől eltekintve a filmklubba válogatott filmjei a mai napig olyan alkotások, melyek érdekesen ábrázolják a párkapcsolati konfliktusokat, a vonzalmak szabálytalanságait, az önismereti mélyfúrásokat. Tehát, ha valaki belép Stark András filmklubjába, a pszichológiai tartalomra mindenképp számítania kell.
