Segíteni másokon, a hallgatókon, tanítani őket, vizsgálni a kétnyelvűséget, pályázatokat írni – ez mind belefér egy kivételes fiatal, Jávor Rebeka idejébe. A pszichológia doktorának készülő pécsi egyetemista két szakkollégium életében is kulcsszerepet játszik szervezői, pályázatírói munkájával. A hab a tortán egy általános nővéri képesítés. Mindezért nemrégiben polgármesteri ösztöndíjban részesült.
– Miért választottad a pszichológiát? Mikor döntötted el, hogy ezt szeretnéd tanulni?
– Erre a kérdésre általában mindenki azt feleli, hogy segíteni szeretne másokon. Az egészségügytől indult minden: én egészségügyi szakközépiskolába jártam, szüleim gyógyszertárban dolgoznak, bátyám pedig érsebész a Janus Pannonius Klinikai Tömbben. Már gyerekkoromban is sokszor beszélgettek anatómiáról, gyógyszerekről, betegségekről, én meg csak szívtam magamba a tudást. Aztán a szakközepet kijárva szereztem általános nővér végzettséget is. A képzés alatt volt gyakorlat is: sebészet, belgyógyászat, fertőző betegségek és neuropszichiátria. A pszichiátrián találkoztam a legizgalmasabb dolgokkal, betegekkel. Így döntöttem el, hogy ezt szeretném tanulni.
– A pszichológián belül mi a kutatási területed?
– Alapvetően a korai kétnyelvűség és annak szocio-kognitív előnyeit vizsgálom. Ez körülbelül azt jelenti, hogy ha egy csecsemő kétnyelvű közegbe születik és két nyelvi „kódot” hall születése óta, fejlettebb észbeli képességei lesznek, mert állandóan „kódot” kell váltania a nyelvváltó helyzetben. Folyamatosan gátolnia kell azt a nyelvet, amit éppen nem használ, figyelnie kell, hogy a beszélgetőtársa milyen nyelven beszél és azt a nyelvet kell használnia. A másik oldal, hogy már gyermekkorunkban kialakul egy képességünk, aminek segítségével meg tudjuk érteni a másik ember viselkedését, céljait, képesek vagyunk a másik ember nézőpontjából szemlélni a világot – ez az úgynevezett elmeolvasás. A korai kétnyelvűeknél ez a képesség előbb fejlődik ki és sokkal hatékonyabb, mint az egynyelvűeknél – a hátterében az állandóan aktív két nyelvi kód áll.
– A doktori tanulmányaidon kívül mivel foglalkozol még?
– Két szakkollégium tagja vagyok. Az ELTE Márton Áron Szakkollégiumában diákbizottsági elnökként tevékenykedem, képviselem a hallgatókat a kollégiumot érintő ügyekben; kulturális, szórakoztató és sportprogramokat szervezünk; próbáljuk alakítani az egyetemen kívüli életet és segíteni, ahol tudunk. A nevével ellentétben csak közigazgatásilag tartozik a fővárosi egyetemhez – ugyanezen a néven működik még Debrecenben, Szegeden és Pesten is egy szakkollégium. Emellett a pécsi egyetem Grastyán Endre Szakkollégiumának vezetőségi tagja is vagyok, ahol nagyjából ugyanaz a feladat, mint az előbbiben, de itt vannak konferenciák és más tudományos lehetőségek is. A szakkollégiumok különféle pályázatait is írom, ha kell – például pénzbeli támogatásra –, de most a Grastyán Szakkollégiumon belül Természettudományos Műhely is alakult, jelen pillanatban ott tevékenykedem.
Azért dolgozom mindkét kollégiumban, mert szeretném, hogy ha a diákoknak bármilyen kérésük, problémájuk, gondjuk van, legyen kihez fordulniuk. Ráadásul nagyon értékes embereket ismerhetek meg, adjunktusokat, tanárokat, egészen különböző tudományterületekről.
– Hogyan tovább, ha vége az iskolának?
– Ha befejeztem a PhD-t, szeretnék még egy neuropszichológia szakképzést elvégezni, és ezen a területen is képzelem el magam a jövőben, de majd meglátjuk, mi hogyan jön össze. Addig is kutatok, oktatok, írom a disszertációm…
– Szabadidődben mivel tudsz kikapcsolódni? Már ha van egyáltalán szabadidőd…
– A változatosság kedvéért olvasok, Umberto Ecotól Robert Charles Wilsonon át Steven Hawkingig, de igyekszem minél több időt a szüleimmel tölteni otthon, és azért néha a barátaimmal is kiengedni a gőzt.
