A nyolcvanas években több mint 200 cipészmester űzte az ipart a városban. Mára ez a szám húsz alá csökkent. Sok a járulék, magasak az adók, drága a bérleti díj, nehéz megélni a cipőjavításból. Vagy mégsem?
Manapság nincsen könnyű dolga annak a fiatalnak, aki ne adj’ Isten cipész szeretne lenni. A térségben csak Szigetváron és Pécsett van ilyen képzés. Szigetváron évente néhány tíz tanuló hagyja el az iskolapadot, a pécsi képzés pedig csak idén indult. A bizonyítvánnyal rendelkezők többsége általában azoknál a cipőipari vállalatoknál helyezkedik el, ahol a gyakorlati idejüket töltötték. De vajon kifizetődő-e napjainkban lábbeliket javítani? Merjenek-e például önálló vállalkozásba kezdeni a szakképzést elvégző fiatal cipészek?
Dergez Péter két éve nyitotta meg saját műhelyét a Citrom utcában. A fiatal cipészmester öt évig alkalmazottként dolgozott egy nagy cégnél, munka mellett pedig egy idős román mester mellett fejlesztette tovább tudását. A bőr és a lábbelik iránt érzett vonzalmát nagyapjától örökölte, aki szintén suszterként dolgozott hajdanán.
Az üzlet megnyitását hosszas tervezgetés előzte meg. Dergez Péter szerint bármilyen üzletről legyen is szó, nagy körültekintéssel szabad csak belevágni az ismeretlenbe.
– Készíteni kell egy üzleti tervet. Fel kell mérni a fix kiadásokat, azt, hogy mennyi munkát tud elvégezni az ember adott idő alatt, és hogy ezzel mennyi nyereséget kell termelni ahhoz, hogy fedezni tudja az üzlet költségeit, és még ő is jó járjon. Persze, ha nincs elegendő kezdőtőke, akkor az első időszakot nehéz átvészelni – mesélte.
A siker kulcsa természetesen a munka minősége. Elhasználódott lábbelikből ugyanis sosincs hiány, ha pedig a kuncsaftok elégedettek a végeredménnyel, akkor legközelebb is visszajönnek.
– Kizárólag minőségi alapanyagokból dolgozom. A ragasztókat egy neves német cipőipari cégtől szerzem be, a javítóanyag, azaz a gumianyag szintén Németországból jön, de ezek általában olasz vagy francia származásúak – sorolta. – A bőrt pedig egy magyar forgalmazótól rendelem, aki Argentínából, Szlovákiából és Olaszországból szállít.
A cipőjavítás csak a kezdet. Péter évek múlva egyedi cipők készítéséből szeretné eltartani a családját. Jelenleg erre esélye sincs, a kézműves lábbelik varrása ugyanis több hetes megfeszített munkát igényel. Egy pár cipő felső része 26 kis apró darabból áll össze, és ehhez jön még a talpszerkezet. A pepecselésnek tűnő munka számára kikapcsolódás, de az álomból csak akkor lehet valóság, ha lesz annyi bevétele, hogy alkalmazott dolgozzon az üzletben, ő pedig leülhessen a kaptafa mellé.
Nem mindenkinek sikerül ilyen jól a vállalkozás. Olyan cipész is van a városban, aki pár hónapja nyitott ugyan, de már a bezáráson gondolkodik. Mint mondja, hiába dolgozik huszonnyolc napot egy hónapban, az elaprózott bevételből nem tudja fenntartani az üzlethelyiséget.
[frame]A múlt….
A bőrkészítésnek több száz éves múltja van Pécsett. A török hódoltság idején a Tettye patak völgyében épült malmok közé telepedtek le a tabakosok és a tímárok. Az első, Pécsre került tímár Höfler András volt, őt követte 1773-ban a Morvaországból származó Pelikán József.
A puha, jó fogású bőröket gyártó mesterek hírére sorra jöttek Pécsre a bőrfeldolgozó iparosok. A 18. században megalakult a városban a tímárok céhe, és egész tímár dinasztiák alakultak ki. A csizmadiák, bocskorosok és szíjgyártók mellett pedig 1762-ben egy új iparág képviselője jelent meg a városban. Ranolder Péter kesztyűs mester Klattauerből érkezett Pécsre. Egy évszázad múlva pedig iparengedélyt kapott a város tanácsától a következő kesztyűs, Hamerli János is. A 21 éves fiatalember finom kesztyűbőrré dolgozta ki a bárány- és kecskebőröket, és olyan kiváló ötujjasokat készített belőlük, amelyek a német és francia kesztyűkkel is versenyre keltek.
Hamerli Jánosnak köszönhetjük a pécsi kesztyű mai napig tartó elismerését és hírnevét.[/frame]
