Halott hajléktalan a kávézóban

Múlt péntek éjjel a Király utca egyik forgalmas kávézójának teraszán elhunyt egy hajléktalan. Az ott tartózkodókat megrázta az ügy, de néhány pletykán túl senkit sem érdekelt. De miért megyünk el ennyire egyszerűen az ilyen szomorú történések mellett? Ha nem hajléktalan lett volna, vajon jobban odafigyeltünk volna rá?

hirdetés

A haláltusa

Úgy tudjuk, a középkorú férfi már órák óta a helyszínen tartózkodott, nem érezte jól magát, úgy támogatták őt, hogy járni tudjon, és leültették egy székre. Korábban is előfordult, hogy a helyszínen vagy a környéken órákon keresztül mozdulatlanul aludt, ezért a személyzet nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Éjjel már kevés vendég volt jelen, ők is láttak hasonló helyzetet máskor, így szó nélkül elmentek mellette. Záráskor, mikor a férfi még mindig nem mozdult, a pultos rendőrt hívott, aki megállapította, hogy ők sajnos már nem tudnak segíteni. Ezután elkezdődött a helyszínelés, de azt, hogy pontosan mi okozta a férfi halálát, nem tudni.

A segítség hiánya

Ha látunk egy hajléktalan vagy akár csak egy részeg embert öntudatlan állapotban, sokszor egyszerűen elmegyünk mellette. Nem vesszük észre a veszélyhelyzetet, mert félreértjük, és mert tartunk az illetőtől. Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat, nem is tudjuk pontosan, hogyan tudnánk segíteni. A TÁMASZ Alapítvány szakmai vezetője, Hajdu Krisztián a következőt javasolja.

– Menjünk oda és kérdezzük meg, segíthetünk-e. Egy szót megér, ha csúnyán szólnak vissza, akkor tovább lehet menni. A legbiztosabb, ha mentőt hívunk, de minket is el lehet érni a segélyvonalon. Komolyabb esetben azonban mi nem tudunk segíteni.

Láthatatlan emberek

Ha egy hajléktalan meghal, az többnyire fel sem tűnik, hiszen ők gyakran teljesen magányosak, nincsen senkijük és semmijük. A TÁMASZ sem tudott erről az esetről, kérdésünkre, hogy mennyire lehet nyomon követni ezeknek az embereknek a sorsát, így feleltek:

– Lehetetlen mindenkit számon tartani, hiszen közel 1500 hajléktalan él Pécsett. Aki kapcsolatban van velünk, és tudjuk, hogy rossz egészségi állapotban van, arra kiemelten figyelünk, de nem tudjuk követni őket mindenhová. Ez egy olyan életforma, aminek sajnos a velejárója egy-egy ilyen szomorú eset.

A kéregetők

A pécsi hajléktalanok nagy számához képest a város lakosai nagyjából 20-30 figurát látnak a belvárosban napi szinten, többségüket arcról ismerik, sőt, azt is tudni lehet, hogy ki milyen betanult szöveggel kéreget. Az, hogy adunk nekik vagy sem, a saját lelkiismeretünk és ítélőképességünk függvénye. Adakozhatunk azért, mert megszánjuk az illetőt, vagy azt akarjuk, hogy legyen egy jó napja, de akár egyszerűen azért is, hogy kipipáljuk az aznapi jó cselekedetünket. Az nyilvánvaló, hogy ezzel nem segítünk hosszú távon, Hajdu szerint az a legokosabb megoldás, ha inkább különböző szervezeteknek adományozunk. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ahol sokat keresnek a kéregetők, oda visszamennek, ezért ha azt akarjuk, hogy ne kolduljanak annyian, akkor inkább ne adjunk nekik pénzt.

Nehéz az együttélés

Ahogy már említettük, a belvárosban ugyanazt a maroknyi embert látjuk, halljuk kéregetni napról napra. Amikor egy 15 perces kávézás alatt két-három alak is odajön az asztalunkhoz, az elszomorító, ugyanakkor bosszantó is. Bosszantó, mert tudjuk, hogy minden nap ezt teszi, mindig ugyanazt mondja, és ha nem adunk neki pénzt vagy cigit, akkor még el is küld minket melegebb éghajlatra. Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni, valaki mindig ad nekik, így újra és újra visszatérnek. A TÁMASZ szakembere hozzátette, hogy ők is ismerik ezeket a figurákat, de sajnos nem lehet mit kezdeni velük, mert a többségük mentális zavarokkal küzd, és mindennemű segítséget visszautasít. A szélmalomharc pedig értelmetlen.

 

Hirdetés