A hét férfija: Wunderlich József

Hűséget fogadtunk, nem vakságot! Szokták mondani a férfiak, ha rajtakapjuk őket, miközben csinos nőket stírölnek. Hát nézelődjünk mi is. Most induló rovatunkban olyan  pécsi férfiakat mutatunk be, akik izgalmas személyiségükkel, munkájukkal és nem mellesleg megnyerő külsejükkel felkeltették az érdeklődésünket. Hiszen Pécs tele van jó pasikkal, csak meg kell őket találni!

 

Wunderlich József 1989-ben született Pécsett. A zene fontos szerepet tölt be az életében, háromévesen már zeneoviba járt, majd Budapesten a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumba járt, hegedű főtanszakra. Összesen öt hangszeren játszik. Később elvégezte a színművészeti egyetemet, majd Budapesten a Nemzeti Színházban és a Pécsi Nemzeti Színházban kezdett dolgozni.

 

 – Nagyon fiatal vagy, mégis elég sok szerep van a hátad mögött. Melyik volt a kedvenced?

– Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Terrorizmus című darabját tavaly csináltuk az egyetemen Gothár Péterrel, de az előadást a POSZT OFF-programjában is volt szerencsénk eljátszani. Ebben a darabban van egy férfi (ez is a szerep neve: Férfi), aki lelkileg teljesen roncs, aki belebetegedett a saját érzelmeibe, illetve abba, hogy azokat nem tudja megfelelően kommunikálni. Eleinte gyűlöltem, hogy nekem egy ilyen lelki torzót kell megformálnom – ráadásul teljes testet-lelket igénylő feladat volt. Aztán a próbafolyamat során egyszer csak elkezdtem megérteni a problémáit, a viselkedését, és szinte anélkül, hogy észrevettem volna, megszerettem. Amilyen távol éreztem magam tőle az olvasópróbán, olyan közel kerültem végül hozzá.

– A sivatag hercege című darabban hősszerelmest játszol, aki gyakorlatilag már azelőtt beleszeret a megmentendő hölgyeménybe, hogy találkoztak volna. Téged is ilyen könnyen elragadnak az érzelmek?

– Hiszek a mesékben és a fantázia, a gondolat erejében. Ezek az érzelmek, amik elragadják az embert, valójában a gondolat és a fantázia ereje: elképzelem a lány arcát, a szemét, ahogyan rám néz, elképzelem, ahogy megfogom a kezét; aztán egyszer csak ott tart az ember, hogy elképzeli a kisbabákat, akikkel meg fogja ajándékozni a sors. Ezek a gondolatok és fantáziák szerintem mindenkit elragadnak, csak az kell hozzá, hogy el tudd képzelni az egész életedet azzal az emberrel, életed utolsó másodpercéig, az utolsó lélegzetedig.

– Sajnos a rajongó lányokat el kell keserítenünk, hiszen március másodika óta férj vagy. Miért érezted fontosnak a házasságot huszonnégy éves fejjel?

– Az egészséges életem felét már leéltem. 50-től már másról szól az élet. A test egy bizonyos költői szférába lép át, mert a poggyász, amit magunkkal vihetünk odaátra, semmilyen módon nem kapcsolódik a testhez. 50 fölött már utazók vagyunk, akik nemsokára indulnak. Hogy ez ne maradjon ilyen transzcendentális titkolózás, hogy érthetőbb legyen: az én édesapám 50 évesen házasodott, 52 év volt közöttünk, és 14 éves koromban meghalt. Nagyon szerettem, és nagyon szerettem volna még sokáig vele lenni. Én legalább 30-40 évig szeretnék vitatkozni a fiaimmal és lányaimmal, hogy mi az élet, mi az élet értelme, és hogy mi az élet értelmetlensége. Ezért házasodtam meg 24 évesen, és azért, mert a Jóisten megáldott engem egy elbűvölő, kedves, erős és intelligens lánnyal, aki velem fog tartani ebben az életben.

Nézze meg Wunderlich Józsefet a János vitéz főpróbáján!

[video:66397]

– Mióta vagytok egy pár, és honnan tudtad, hogy ő az igazi?

– Immáron 2 és fél éve vagyunk együtt sülve-főve, éjjel-nappal. A mai napig róla szólnak a dalaim, verseim, szerepeim, napjaim, az életem. Innen tudom, hogy ő az igazi. Nem szeretem, ha felfújják ezeket a dolgokat. A szerelem nem egy lufi, nem egy buborék, és nem is a szex; hanem, hogy vele akarsz-e lenni vagy nem, és vele tudsz-e lenni vagy nem. Nekem semmi pluszenergiámba nem kerül, hogy vele legyek, hogy szeressem, hogy elfogadjam a butaságait, hibáit. Ez nekem tökéletesen belepasszol az életvitelembe, az életfelfogásomba, az életritmusomba.

– Romantikus vagy és jóképű. Nyugtass meg, azért vannak rossz tulajdonságaid is…

– Természetesen vannak. Például egyik pillanatról a másikra nagyon zárkózott tudok lenni, és nem feltétlenül tudom ezt uralni, irányítani, vagy fölülviselkedni, mert nincsen bennem ilyen irányú igény. Ilyenkor nagyon kellemetlen perceket tudok okozni annak, aki éppen közeledni próbál felém. Valamint néha – főleg esténként – szeretek affektálni, magas, nyávogó orrhangon beszélni, olykor mindenféle nem emberi eredetű hangokat bocsátok ki magamból. Ezen pillanatokban pihentetem az agyamat. Ez majdnem minden este megtörténik velem, amikor aludni készülök. Olyan ez, mint egy szellemi rehabilitáció, úgyhogy ha ilyenkor ezt valaki látja…, véletlenül…, aki nem ismer…, olyan lehet, mint valami rémálom.

– 2007-ben szerepeltél A Társulat című show műsorban. Miért?

– A válasz nagyon egyszerű. Szeretem az István, a király zenéit, dalait, szövegeit; és nívósnak tartottam a zsűrit, és a „háttérben” dolgozó művészeket, akik közül Novák Péter koreográfus-rendezőt és Károly Kati énekmestert meg kell említenem, mert nagyon sokat kaptam tőlük. Ha jó az alapanyag, amivel az ember dolgozhat, és megbízik azokban, akik munka közben őt körülveszik, az azért nem rossz. Szerintem szakmailag ennél nagyobb boldogság nem kell. Én úgyis annyira vagyok képes, amennyire éppen akkor képes vagyok – ez bizonyos szempontból konstans.

 

– Pécsett tervezed a jövődet?

– Pécsett is, meg máshol is. Ebben a szép nagy világban. Szeretem felülírni a terveimet, úgyhogy ezeket én magam se veszem túl szigorúan. Meg hát a szakma is ilyen: egyszer hopp, másszor kopp. És ha az ember nagyot koppan egyszer, nem biztos, hogy könnyű ott maradni és talpra állni, főleg színészként, mert ez nem csak rajtunk múlik…, sőt!