Pécsi fiatal a magyar vadászpilóták között

Ötméteres magasságban már rosszul lesz, a levegőben azonban bármilyen manővert megvalósít. Lázár Csaba nemrég tért haza Kanadából a NATO vadászpilóta képzéséről, egy év múlva ilyenkor pedig már Svédországban lesz, hogy megtanuljon Gripent vezetni. Ha végzett, ő is védeni fogja majd Magyarország légterét. 

hirdetés

 – Mindig is pilóta szerettél volna lenni?

– Eredeti tervem az volt, hogy rendőrtiszt legyek, de nem jött össze az a pálya, ezért középiskola után a Nemzetvédelmi Egyetemen folytattam tanulmányaimat. Harmadéves voltam, amikor hallottam a vadászpilóta (NFTC- Nato Flying Training in Canada) képzésről, és megfordult a fejemben, hogy miért ne próbáljam meg a felvételit, veszítenivalóm nincsen. Sikerült az egészségügyi vizsgálatom, ami háromnapi nagyon komplex szűrővizsgálat, és 2007-ben megkezdtem a képzést Magyarországon.

 – Mit jelent, hogy nagyon komoly vizsgálatokon kellett átesned? Körülbelül hány jelentkező felelt meg az elvárásoknak?

– Pontosan nem tudom, de azt hallottam, hogy 100 jelentkezőből 7-8 embernek sikerül a felvételi. Az egész ott dől el, hogy ki milyen genetikával rendelkezik, mit hozott a felmenőitől. Persze fontos a sport, meg a fizikum, de nem ez az elsődleges. A legnagyobb hangsúly a gerincröntgenen és a pszichológiai teszteken volt. Nem megengedett például, hogy a csigolyák között akár csak egy picike differencia is legyen, hiszen ha katapultálni kell, minimálisra kell csökkenteni a sérülés lehetőségét. Ezen túl vizsgálták a reakcióidőnket és a rövid, hosszú távú memóriánkat is.

 – Mi vonzott a katonai pályában?

– Kisgyerekkoromtól fogva szerettem magam körül a rendet, segítettem otthon a takarításban, nem voltam lázadó, rossz gyerek. Szóval, igazából a rend és a fegyelem vonzott ebben a pályában is. Emellett mérlegeltem, hogy ha elvégeznék egy jogi vagy közgazdasági képzést, akkor hol tudnék elhelyezkedni. A katonai pályában az a jó, hogy a magyar honvédség egyből biztosít munkahelyet. Ez szintén hozzásegített a döntésemhez.

– Katonai légiforgalmi irányítóként diplomáztál, később mégis inkább a repülést választottad. Nem biztonságosabb inkább itt, lent a földön?

– Vicces, de elég durva tériszonyom van. Ez azt jelenti, hogy öt méter magasan már szédülök. A repülés azonban más, közben nem észleli az ember a magasságot, a pilótafülkében biztonságban érzem magam. A repülés élménye egyébként is kárpótol mindenért, bár nem igazán tudom szavakkal leírni ezt az érzést. Talán a megfizethetetlen a legjobb kifejezés rá.

 – Hogy zajlott a vadászpilóta képzés?

– Miután felvettek a képzésre, egy évet töltöttem itthon, és ez idő alatt megismerkedtem a repülés alapjaival elméletben, illetve gyakorlatban is, mert körülbelül 50 órat repültem a Jak-52 típusú kiképző géppel. Majd 2008 augusztusában küldtek ki Kanadába, ahol először egy 10 hetes angol nyelvtanfolyamon vettünk részt, amit a négy fázisból álló repülőkiképzés követett. A képzés nagy kihívásokkal járt, mivel az egész angol nyelven folyt, különböző nemzetiségű oktatókkal és diákokkal vegyesen. A rendszer egyébként úgy van felépítve, hogy minden repülési feladat egyben egy vizsga is, tehát mindig kell teljesíteni egy megadott szintet. A képzés végére már a harcászati feladatokat is megtanultuk.

– Milyen volt kint az élet? Bírtátok a hideget?

– Kanadának a középső részén volt a képzés, Saskatchewan tartományban, és azon belül is Moose Jaw városában. A képzés utolsó fázisa viszont innen körülbelül 700 km-re északnyugatra, Alberta tartományban, a Cold Lake nevű városban volt. Cold Lake egy kicsit barátságosabb, de egyébként ott, fent északon elég ingerszegény a környezet, nincsenek nagyon növények, leginkább prérire hasonlít az egész. Télen gyakori volt a mínusz 35 fok, de előfordult, hogy mínusz 40 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Érdekes, hogy a száraz levegő miatt ott nem érződik annyira hidegnek az idő, mint itthon, ha -25 fok van.

 

– Hét éve élsz együtt a barátnőddel, és ő végig melletted volt a képzés során. Hogy bírta Kanadát? Örült, hogy végre hazajöttetek?

– Én személy szerint nagyon örültem, hogy kint volt velem, és tartotta bennem a lelket. Könnyebb volt így végigcsinálni. Szerette Kanadát, de hiányzott neki a családja, szóval boldog volt, amikor végre hazajöttünk.

– Jelenleg Kecskeméten tartózkodsz a vadászpilóták bázisán, de még nem vagy teljes értékű tagja a csapatnak. Mit kell még megtanulnod?

– Jövőre Svédországba kell utazom egy négy hónapos képzésre, ahol megtanulok majd Gripent vezetni. A Magyar Honvédség ezekkel a vadászgépekkel védi az ország légterét. Ez egy nagyon izgalmas feladat lesz, úgyhogy már alig várom. Nem maga a repülés lesz a nehéz, hanem kiismerni magunkat a gép számítógépes rendszerén.

– Pécsett a Nevelési Központban érettségiztél. Megmaradtak barátságok, kapcsolatok az osztályból?

– Nagyon szerettem ebbe az iskolába járni, családias volt a légkör és jó volt a társaság. Természetesen, amikor Budapestre kerültem a Nemzetvédelmi Egyetemre, majd utána Szolnokra és Kanadába, kicsit gyengültek ezek a szálak, de a mai napig, ha Pécsett járok, találkozunk és beszélgetünk egymással.

 

[frame]

Nem Csaba az egyetlen pécsi vadászpilóta

Magyarországon összesen nagyjából 20 vadászpilóta dolgozik, és körülbelül 13-15-en várnak jelenleg átképzésre. Különös egybeesés, hogy egyikőjük pont Csaba egykori gimnáziumi osztálytársa. A pécsi Csanálosi Zsolt teljesen véletlenül ugyanezt a pályát választotta magának, ő június 14-én tért haza Kanadából, és hamarosan költözik Kecskemétre.[/frame]

Hirdetés