A Király utca egyetlen régi vonalas órásmestere 50 éve javítja a ketyegőket. Remes Ferenc boltját minden pécsi ismeri látásból, mi azonban be is néztünk hozzá, és egy jót beszélgettünk a régi szép időkről.
Remes Ferenc órásmester 1964 óta dolgozik a Király utcában található apró műhelyében. Nagyapja és édesapja is órásmesterek voltak, tőlük tanulta ki a szakma rejtelmeit. Így tehát ő harmadik generációs órás, míg fia, aki szintén ezt a régi, nemes – és ma már nagyon ritka – foglalkozást űzi, a család negyedik generációs mestere.
A kis műhely-boltot, amit bizonyára minden pécsi ismer már látásból, még 1931-ben nyitotta meg a mester édesapja, akkor azonban még csak bérelték a helyet, egészen a ’70-es évek elejéig, onnantól ugyanis már az ő tulajdonukba került az ezeréves óráktól rogyadozó pár négyzetméternyi patinás kincseskamra.
Régebben vele együtt 6 órásmester volt a Király utcán, emlékezik vissza Remes a „régi szép időkre”. Ezek az órások azonban nem voltak egymás konkurensei, nem fúrták egymást, mindegyiküknek megvolt a maga vevőköre.
A 6 órásmester közül már csak Remes aktív, és ugyan visszatérő vendégei még a mai napig akadnak – néhányuk óráját még Remes apja javította – az üzlet egyáltalán nem virágzik. Ennek pedig a mester szerint több oka is van.
Az egyik az, hogy mióta megépült az Árkád – és „a többi multi” – a Király utca teljesen kihalt. A ’70-es és a ’80-as években – mondja Remes – hétvégente mozdulni sem lehetett a város főutcáján, pezsgett az élet, és igazi központi hely volt. Ma viszont csak elszórva járnak rajta. Ezzel kapcsolatos az is, hogy régebben – míg be lehetett hajtani kocsival a főtérre és a főutca környékére, addig sokkal többen hoztak hozzá javításra nagyobb faliórákat és állóórákat. Ez azonban a kocsik kitiltásával megváltozott, a vendégek pedig apránként elmaradoztak.
A forgalom hanyatlásának másik oka, hogy az emberek már nem hordanak és nem vesznek mechanikus órákat. Azok az idők lassan elmúltak – mondja – majd a rend kedvéért hozzáteszi, hogy már ő sem nagyon foglalkozik ilyen órákkal, hisz nincs rá igény. Ennek pedig a legszomorúbb jele az, hogy Remes polcain olyan vekkerek és faliórák sorjáznak, amelyeket egyszer, évekkel ezelőtt behoztak javításra, de el már nem vitték őket. Némelyik óra a ’20-as évekből származik, gyűjtőknek komolyabb összegeket érhetnek, mégsem kellenek senkinek.
Remes azonban nem keseredik, és – ellentétben a körülötte lévő régi órásokkal – nem fog bezárni. A mester ugyanis elmondása szerint addig fog órákat javítani, ameddig az egészsége engedi. Szeme még nem romlik, keze pedig egyáltalán nem remeg, így hát csinálja. Emellett pedig csekélyke nyugdíja mellé jól jön a javításból befolyó plusz jövedelem. Meg amúgy is – teszi végezetül hozzá – 50 év órásmesterség után nem tudna otthon mit kezdeni, egyedül ugyanis megölné a magány. Akkor pedig már inkább az órák.
