Egy kis falu Pécs délkeleti határában, mégis szorosan a városhoz fűzve: ez Nagyárpád. Az egykor különálló település komoly történelmi múlttal és kulturális hagyományokkal rendelkezik annak ellenére, hogy méretét tekintve nem túl számottevő.
Nagyárpád olyannyira régi múltra tekint vissza, hogy valamikor, sok-sok millió évvel ezelőtt hatalmas víz hullámzott itt, így a település határában lévő volt homokbánya területén számos földtörténeti őskori maradványra – puhatestűek és kagylók maradványaira – bukkantak. A geológusok még egy ősfosszília-fajt is felfedeztek itt, ami azután természetesen a helységről lett elnevezve: limnocardium arpadense.
Az ember is hamar megtelepedett itt: az első lakosok – a Somogyvár-Vinkovci kultúra tagjai – már a korai bronzkorban, Kr. e. 1900 körül megjelentek a területen. Sőt, majdnem háromezer évvel később állítólag még a honfoglaló Árpád vezér is ezt a helyet választotta téli szálláshelyéül, szóval innen a település neve. A környék egyébként tele van a honfoglaló vezérek nevére utaló helynevekkel. Nagyárpádon kívül Megyer szintén Árpád egyik szálláshelye lehetett, úgy, ahogy Szabolcs vezéré Mecsekszabolcs.
Nagyárpád mellett egy Olaszárpád nevű falucska is létezett külön templommal egészen a török hódoltságig, ami viszont akkor teljesen elnéptelenedett. Abban az időben Nagyárpád is rövidesen erre a sorsra jutott. Azonban a 18. század elején délszlávok telepedtek meg itt és újra élet költözött az elhagyott faluba. A lakosság később kicserélődött, a 19. században már inkább csak németek lakták Nagyárpádot.
A terület villamosítása 1948 novemberében történt meg, mintegy százötvenezer forintból, három hét leforgása alatt. Akkor sem volt kisebb az öröm, mikor egy évre rá megkapták a helyiek az első buszjáratot, ami összeköti őket Péccsel.
Nagyárpád végül egészen 1955-ig volt önálló község, azóta Pécs egyik kertes, családi házas övezete.
A Nagyárpád és a Siklósi út közti városrészt sokan emlegették szellemesen „Szellemvárosként” a közeli temető miatt, de ma már szerencsére kikopott ez a névhasználat, és Árpádvárosként él a köztudatban a Nagyárpád melletti kis terület.
A gyönyörű Szent Mihály templom joggal lehet a helyiek büszkesége. Neobarokk stílusban épült 1938-ban März Mátyás tervei alapján. Külső díszei, oltára, freskói, szobrai egyaránt Pécs legszebbjei közé emelik a Szent Mihály arkangyal tiszteletére épített templomot.
Egy „őslakos” szemével
A nagyárpádi Hál Jánosnál jobban senki nem ismeri a környéket és az ottaniakat.
– 1950-ben születtem itt Nagyárpádon, azóta el sem hagytam ezt a városrészt – mondja. – Abban az időben legfeljebb ezren éltek errefelé, ma körülbelül ezerötszáz lakost mondanék.
Elmondása és tudomása szerint akkor kezdett el kiépülni a falu, mikor ő még gyermek volt, az ötvenes években és a hatvanas évek első felében. A buszközlekedés még sokkal ritkásabb volt, kétóránként lehetett bejárni Pécsre, késő reggeltől kora estig. Mára már megváltozott a helyzet, jóval sűrűbben is indulnak a járatok.
Hál János szerint a hetvenes évek hozták a városrész igazi kiépülését, ekkor fiatal családok költöztek Nagyárpádra, mára azonban ők is elöregedtek, az ifjak pedig elmentek. Sok az idős.
Ennek ellenére pezseg a városrész kulturális, közösségi élete.
– Gyönyörű kultúrházzal rendelkezünk, sokszor vannak szabadtéri programok, amelyeken például főzőversenyeket tartunk, a fiatalok zenélnek és táncolnak, színes műsorokkal készülnek.
Hál János szerint Nagyárpádnak megmaradt a falusias jellege a nagy telkekkel, családi házakkal és a maga csendjével, nyugodtságával. Ő maga ennek ellenére úgy érzi, már nem egy faluban él, hanem Pécs egyik külvárosában. Nem is egy városban, de nem is egy faluban.
– Ha idetévedne egy idegen, a csodaszép templomunkat mutatnám meg neki mindenképpen, illetve Nagyárpád főterét. A mi főterünk a legnagyobb egész Pécsen, szépen rendezett, tele fűvel, fával, virágokkal, még a Széchenyi térnél is nagyobb! – büszkélkedik.
(Forrás: Pécs Lexikon, Dunántúli Napló Archívum)
