Az egyik legnagyobb pécsi polihisztor

Petrovich Edét akár egy huszadik századi pécsi polihisztornak is mondhatnánk. Történész, irodalomtörténész, helytörténész, egyháztörténész egy személyben. Megjárta a háborút, majd reverendát öltött, szentszéki bíró volt, sőt, a katakombacserkészet egyik jeles alakja is volt.

hirdetés

Háborús hős

1898. augusztus 7-én Hőgyészen született. 1916-ban a Ciszterci Rend Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumából hívták be honvédnak, így kikerült az olasz frontra, Isonzóhoz. Júniustól szeptemberig harcolt, majd haza kellett térnie hastífuszos megbetegedése miatt. De nem értek véget háborús megpróbáltatásai: részt vett egy géppuskás tanfolyamon, majd visszaküldték, ahol kitüntették egy életmentő akciójáért. Az itt történtek hatására fogadalmat tett: pap lesz belőle.

Tanár és pap

Beváltotta ígéretét, 1922-ben, tanulmányai elvégzése után pappá szentelték. Lelkészként tevékenykedett Baranya és Tolna több településén, majd 1931-ben tanárnak állt. Az itteni Széchenyi István Reálgimnáziumban tanított az iskolák államosításáig, azután pedig a Nagy Lajos Gimnáziumban 1959-ig vallástant és latin nyelvet.

Nem akármilyen egyéniség volt, 1942-ben még szentszéki bíró is lett. Pár évre rá Esztergomban volt az ottani tanítóképző igazgatója. 1947-ben már ezüstmiséjét (pappá szentelésének huszonötödik évfordulója) mondhatta el.

Tanárként és papként is egyedülálló ember volt (kép: Pécsi Egyházmegye Levéltár)

Rákosi uralomra jutásakor hazahívták Pécsre, ahol ismét tanítani kezdett. De a hitoktatást megszüntették, ő inkább a levéltárnál dolgozott, annak igazgatója lett.

1959-ben nyugállományba vonult, így teljes mértékben az 1945-től rábízott levéltárvezetői feladatokra tudott koncentrálni. Azonban több éve rohamosan romlott a szeme, akkora már-már a teljes vakság fenyegette. Ennek ellenére hosszú évtizedeken át lázasan folytatta helytörténeti és egyháztörténeti kutatásait. Végül 1987-ben hunyt el Pécsen.

Petrovich emléktáblája a Püspöki Levéltár falán

Hely- és egyháztörténész

Munkássága során a legjobban Pécs múltja izgatta, megszállottan kutakodott az ókori Sopianae építéstörténete iránt, de szenvedélye volt a régészet és minden, ami a Székesegyház köré kapcsolódott – középkori helye, a középkori egyetem körüli viták. Imádta Janus Pannonius költészetét és mélyen beleásta magát régi nagy püspökeink – Klimo és Szepesy – életébe és munkásságába.

A nagy középkori egyetem körüli vitában is fontos szerepet játszott. Feltevései szerint – amit azóta rengetegen kérdőjeleztek meg – az 1367-ben alapított egyetem feltételezett helyén, a mai Székesegyház északi oldalán (ez mára be is bizonyosodott) 1459-ben és 1495-ben is működött iskola – igaz, káptalani iskola. Ezt alátámasztaná az a legenda is, miszerint a mohácsi csatatéren háromszáz pécsi diák is odaveszett.

Az ún. „pécsi egyetemi beszédekkel” is rengeteget foglalkozott, ő volt az első, aki megállapította, hogy a müncheni kódexben talált iratok az egyetemalapítást jóval megelőzve, körülbelül a 13. század második felében keletkezhettek.

Érdekesség: Petrovich csaknem hetven évesen kezdte tanulmányozni az egyetem történetét.

Bármennyire romlott is a látása, a kutatással nem hagyott fel (kép: Pécs Lexikon)

A cserkész

1936-1941 és 1943-1945 között volt cserkészparancsnoka az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező pécsi 10. számú cserkészcsapatnak. 1948-ban, mikor erőszakkal megszüntették a csapatot, ő tovább segítette a „katakomba-cserkészetet” ötleteivel, tanácsaival. Cinkosa volt a rendszer ellenálló fiataljainak.

Milyen ember volt ő?

Vargha Dezső, a Baranya Megyei Levéltár nyugalmazott főlevéltárosa személyesen ismerte Petrovich Edét. Lapunknak elmondta, még fiatal kutatóként találkozott vele, hol máshol, a levéltárban. Gyakran járt Tiborc utcai lakásában, ahol sok más tudósember, helytörténész is összegyűlt. Segített neki rendezgetni az iratokat, mikor már Petrovich kezdte elveszíteni a látását. Halála után lakásáról pedig ő hozta el a levéltárnak adományozott kéziratait, ő nézte át a hagyatékát.

– Aki csak találkozott vele, mindenki megőrizte az emlékét. Magával ragadó férfi volt, a maga egyszerűségével és puritánságával, barátságosságával. Sütött róla a latinos-görögös műveltség, több nyelven beszélt, teljesen a tudománynak élt. Katolikus papként sosem azt nézte, ki milyen bőrszínű vagy vallású, mindenkit ugyanannyira megbecsült. Tanárnak is egyedülálló volt, diákjai rajongtak érte.

Vargha elmondta, a háború nagy traumaként érte – akárcsak egész korosztályát –, a rá következő trianoni csapással együtt. Nem gyakran beszélt erről. Kivételes emberségéről tett tanúbizonyságot, mikor a német megszállás idején tüntetőleg sokat mutatkozott a sárga csillagos diákjaival, gyakran érdeklődött hogylétük felől, sokszor kiállt mellettük.

(Forrás: Pécs Lexikon, Boros Ede: Petrovich Ede emlékezete, Boda Miklós: Petrovich Ede egyetemtörténeti kutatásai, Ivasivka Mátyás: Petrovich Ede a tanár, a cserkészvezető)