Eszméletlenül szépnek, hatalmas kincsekkel megáldott városnak tartja Pécset Bachman Zoltán Kossuth és Ybl-díjas építész. Az ókeresztény sírkamrák látogatóközpontját megálmodó, a rengeteg vitát kiváltó Expo Center tervezője arra a legbüszkébb, hogy immár tanítványai lettek az ő főnökei. A 67 éves építész véletlenül került a pályára.
– Édesanyja is festett. Innen lehet a vonzódása a rajzasztalhoz?
– Talán. Apám sváb volt, beállt magyar katonának, de a légynek sem tudott ártani, ezért írnok lett a vezérkarban, romantikus lelkületű volt, önként ment a háborúba. Édesanyámmal Nagyváradon ismerkedett meg, én ott születtem. Majd a hadifogság miatt három évig nem láttuk, megjárta a Don-kanyart is. Édesanyám szentképeket festett, mert akkoriban mindenki azért imádkozott, hogy jöjjön haza a szerettük. Ebből éltünk meg.
– Hogyan lett építész?
– A háború után Komlóra kerültünk. Imádtam a várost, a bányászokat, az embereket.
Rengeteg tehetséges ember élt ott. Az általános iskolát ott végeztem, nem akartam építész lenni, inkább festőművész, ezért a Pécsi Művészeti Gimnáziumban tanultam tovább. Anyám azonban a pályaválasztáskor azt mondta: nem akar nyomorgó festőt, legyek építész. Azt gondoltam, úgyse vesznek fel, mert csak rajzolni tudok, de éppen akkor változtattak a felvételin, sokat nyomot a latban a rajztudás. Abban viszont jó voltam, így hát felvettek. Ha már ott voltam, akkor el is végeztem. Nem is voltam olyan igazi építész, igazi, „echte” házaim nem is nagyon akadtak. Elég az ókeresztény sírkamrákra gondolni, amelyek 35 éven keresztül adtak munkát. A művészeti gondolkodásom is megmaradt, az, hogy szabad lehet az ember a művészetben.
– Lesz Bachman építészdinasztia?
– Az öcsém, a fiam, sőt a kisebbik fiam is építész lett, az unokáim is gyönyörűen rajzolnak. Remélem, ő azonban nem lesz építész, nagyon nehéz szakma.
– Van kedvenc alkotása?
– Nagyon kevés megtervezett épületét húzzák fel az építészeknek, ezért amelyek elkészülnek, mind kedvencek. Az igazi kedvencem azonban az, hogy az egyetemen összegyűjthettem magam köré egy fiatal csapatot. Amikor halálos kór támadott meg, élet-halál között voltam, akkor felmértem: mi a fontos az életben, akkor ez még inkább felerősödött bennem. Ők remélhetőleg jobbak lesznek nálam. Nekem megadatott az a szerencse, hogy még életemben láthatom a tanítványaimat, amint magasabb csúcsokat érnek el nálam. A tanítványaim a főnökeim. Én már győztem.
– Megfordult a fejében, hogy elmenjen Pécsről?
– Tanítottam Németországban, de odakint is alig vártam, hogy mihamarabb hazajöhessek. Hatalmas kincsei vannak Pécsnek, eszméletlenül gyönyörű. Éppen az a baja, hogy túl értékes, nem tudja a város fenntartani, kibontani, nemzetközi színtéren felmutatni az értékeit. A kelták idejében is létezett, római emlékei vannak, különleges középkora, török kora van, a történelmében olyan püspökökkel, akik felszabadították a jobbágyokat, közkönyvtárat létesítettek, de itt ringott a Bauhaus bölcsője is. De nincs meg az erős gazdasági háttér, egyetlen iparunk lehetne igazán: a tudásipar. Túl sok a tehetséges ember Pécsen, szűk nekik ez a város, de mindig is a művészet városa lesz.
– Az autója egy sátortetős ponyva alatt áll az egyetemen. Ez minek köszönhető?
– A Dómmúzeum tetején csináltunk egy diplomaosztót, akkor használtuk ezeket a féltetőket a tűző nap ellen. Onnan hoztuk le ide, a Rókus utcába. Ha már sátor, akkor Expo Center. Tudja, nagyon nehéz olyan dolgokat létrehozni, amit az emberek nem ismernek. Elég arra gondolni, hogy Steindl Imrét, az Országház tervezőjét is halálba kergették. Furcsa egy nép a magyar: hajlamosak vagyunk a fejlődésre, másrészt viszont nagyon konzervatívak vagyunk. Pécs is ilyen. Az Expo Center pedig egy politikai rémdráma: a szocialisták annak idején nem tudták kivárni, hogy pályázati pénzből építsék fel, hitelből tették meg. Ez pedig mindig bukás. Mindennek ma is viseli a jegyét az épület. Nem példa nélküli egyébként a ház, hiszen a denveri repülőtér is hasonló sátortetős szerkezetű, tanulmányozták is az amerikai egyetemisták a pécsi létesítményt.
– Milyen hozadéka volt annak, hogy a műszaki kar hallgatói lehettek kurátorai a tavalyi Velencei Építészeti Biennálénak?
– Nagyon büszke vagyok rájuk, igazi csapat. Úgy gondolom, fel kell szabadítani a kreativitást, az alkotás iránti vágyat, gyökeresen mást kell az oktatásban is megvalósítani, mert az vezet ilyen eredményekhez. Most azon törik a fejüket a diákok, a doktori iskola hallgatói, hogy Pécsen rendszeresen szervezzünk építészhallgatói biennálét Maribor, Belgrád, Zágráb, Pécs, Eszék egyetemeinek szellemi tőkéjére alapozva. Ehhez nem feltétlenül csak pénz kell, a Király utcában és Ferencesek utcájában lévő üres ingatlanok adhatnának otthont a programoknak, a szállást pedig akár az Expo Centerben felállított ideiglenes ágyakkal is meg lehetne oldani.
