A pécsi levéltárban olyan is akad a testamentumok között, amiben még a ruhagombjai sorsát is előre bebiztosította a végrendelkező. Az pedig közös tulajdonság, hogy szinte mindegyikben adományokról is rendelkeztek az emberek!
A Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltárában létezik egy különleges nyilvántartás, melyben közel 520 végrendeletet és házassági szerződéseket is őriznek. A dokumentumok közül a legrégebbin 1704 szerepel évszámként.
Maguk az iratok a beérkezés és feldolgozás dátuma szerinti sorszámot viselik és betűk szerint csoportosítva, egy-egy darab madzaggal összekötve lapulnak három nagy kartondoboz mélyén. Itt talált rájuk Gerner Zsuzsanna, aki kutatásához elemezte őket és most néhány érdekességet mesélt lapunknak róluk.
Miért is volt fontos a 18. század emberének, hogy végrendelkezzen?
Az olyan általános motívumokon túl, mint az ember múlandósága, az örökhagyó személyes élethelyzete és a kor jogszabályi környezete lehettek mérvadók.
Történelmi tanulmányainkra hagyatkozva azt mondhatjuk, hogy a 18. századi Magyarországon a jogi szabályozást még mindig Werbőczy 16. század eleji Hármaskönyve jelentette. Ennek 3. részében az örökhagyó vagyonára vonatkozóan a következő kérdés áll: „Miképen háramlik a végrendelkezés nélkül elhalt paraszt vagyona a földesurra?”
A leirat szerint az, akinek nem volt törvényes leszármazottja, végrendeletében szabadon dönthetett ingóságai elosztásáról. Ősi öröksége teljes egészében a földesúrra szállt, míg vásárolt ingatlanjainak csak a fele, a másik feléről szintén rendelkezhetett. Végrendelet hiányában viszont a teljes vagyona a földesúré lett, aki csak a temetés költségeit és az esetleges adósságokat fizette ki az örökségből.
Az idézett jogi szabályozás (vagy inkább szokásjog) mellett az örökhagyó családi háttere állhatott a vagyonról való hivatalos rendelkezés mögött. Volt olyan, aki nem egyenlő mértékben kívánta szétosztani halálakor a vagyonát a gyerekei között. Előfordult ugyanis, hogy a gyerekek közül valaki megörökölte az örökhagyó üzletét, vagy egy korábbi házasságkötéskor megkapta a jussát. És előfordult olyan is, hogy a gyerekeken kívül mások is örököltek.
Mit tartalmaznak a testamentumok?
A 18. századi végrendeletek közös vonása, hogy szinte kivétel nélkül tartalmaznak karitatív célú és erős vallási kötődésről tanúskodó rendelkezéseket. A kedvezményezettek általában a szegények, az árvák és a betegek, valamint a róluk gondoskodók, azaz az egyházak, kolostorok voltak. Jellemző volt az is, hogy a végrendelkező misék és imádságok anyagi fedezetét igyekezett biztosítani végrendeletében, melyek a saját lelki üdvéért szóltak halála után. Gyakran rendelkeztek a temetés helyszínéről és formájáról is.
A korra jellemző még a testamentumok sajátos retorikája: igen gazdag azoknak a formális, sematikusan visszatérő fordulatoknak a repertoárja, amelyek a végrendelkező földi és túlvilági életét, halálát, Istenbe és a szentekbe vetett hitét taglalják.
A végrendeletek szövegszerkezete – a nyelvtől függetlenül – kötött: adott például egy kezdő formula. Ezt az alábbi képet mutatják.
Ezt követi az élet múlandóságáról szóló rész, amely ugyancsak azonos fordulatokat tartalmaz mind a négy nyelven. Az úgynevezett capitatio benevolentiae, azaz a jótékony célú, részben mások megsegítésére, részben a végrendelkező lelki üdvéért tett felajánlások után következik a vagyon felosztását tartalmazó rész. Ez nagyon különböző tartalmú lehet: készpénz, ingatlanok, kötelezvények, behajtandó adósságok, ingóságok és kifizetendő adósságok is szerepelhettek a listában. Ezeket aztán tovább részletezték; például az ingóságok között szerepelhettek ruhadarabok, lakberendezési tárgyak, szerszámok, takarmány, de akár gombok is. Készpénz esetében is – főleg ha kevésről volt szó – minden tételt egyesével felsoroltak.
Fontos, hogy a végrendelet elvileg akkor számított hitelesnek, ha vagy maga a végrendelkező írta le, vagy ő és további három tanú ellátta a más által lejegyzett végakaratot kézjegyével. Végrendelkezni tehát szóban is lehetett három tanú jelenlétében.
Milyen nyelven íródtak jellemzően a dokumentumok?
A Pécsett őrzött 537 végrendelet között 221 német, 203 magyar, 90 horvát és 23 latin nyelvű írás van. Ezt egyrészt a város akkori etnikai összetétele magyarázza. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a végrendeletek zömét nem maga az örökhagyó vetette papírra, hanem például a város jegyzője, aki írástudó volt és jól ismerte a végrendeletek sémáját is.
Előfordul az is, hogy az eredeti végrendelet és annak módosítása két különböző nyelven íródott. Martin Istokovics például 1757 májusában horvát nyelven írt vagy íratott végrendeletet, de az 1762 áprilisában kelt módosítás magyar nyelvű. Johann Georg Meltner 1764 szeptemberében előbb németül, majd két hétre rá magyarul fogalmazta meg végakaratát. Petar Mufics 1781. december 4-én kelt magyar nyelvű rendelkezésén az áll, hogy az a két évvel korábbi horvát nyelvű végrendelet megerősítése.
A végrendeletek azon források közé tartoznak, melyek szerzői beazonosíthatóak, pedig nem tartoztak feltétlenül koruk ismert személyiségei közé. A végrendeletek között 95 olyant találunk, amely említi az örökhagyó neve mellett a foglalkozását is latin, német, vagy magyar nyelven. A 18. századból fennmaradt pécsi végrendeletek többsége, pontosan 316 férfiak végakaratát tartalmazza. A 207 női örökhagyó között 63 özvegy szerepel. 14 testamentumot házaspárok vetettek vagy vettettek papírra.
[/su_box][su_box title=”Dr. habil. Gerner Zsuzsanna ” style=”soft” box_color=”#379337″ radius=”2″]A PTE Germanisztika Intézet Német Nyelvészeti Tanszékének vezetője 2016-ban megjelent „Testamente als Abdruck der sprachlichen Vielfalt in Pécs/Fünfkirchen/ Pečuh im 18. Jahrhundert” című munkájában használta fel a cikkben szereplő végrendeleteket, Pécs 18. századbeli nyelvi sokszínűségének bemutatására. [/su_box]
