Közel negyven éve rúgja a bőrt, ráadásul nem is rosszul! Egykori Magyar Kupa-győztes, sőt annak idején még a világbajnokságra is kijutott csapatával. Mindez majdhogynem csoda, ugyanis súlyos gerincproblémával született. Ferencz Évával, a futballisták koronázatlan pécsi királynőjével beszélgettünk.
– Mikor kerültél kapcsolatba a focival? Volt honnan örökölnöd a gömbérzéket?
– Érdekes módon nem. Sőt, arra sem emlékszem, hogyan kerültem kapcsolatba a futballal, mert amióta eszem tudom mindig fociztam. Egy mesebeli baranyai kis faluban nőttem fel, egy régi sváb házban. Első focista emlékeim az ottani kapualjba kötnek testvéremmel. Amint megtanultunk járni, éjjel-nappal már rúgtuk a bőrt. A poén, hogy ő nem lett focista. Ezután egy másik faluba költöztünk, ott jártam általános iskolába is, s rögtön el is kezdtem focizni a helyi fiú serdülő csapatban – női csapat ott még nem volt.
– Csakis a foci körül forgott mindig a világ számodra?
– Nem, serdülő koromban komolyan atletizáltam és kézilabdáztam is, de emellett a tanulás mindig is fontos eleme volt életemnek. Elvégeztem a tanárképzőn a testnevelés-biológia szakot Pécsett, később pedig a romológiát. Jelenleg is tanulok, biológia mesterszakos vagyok az egyetemen. Közel harminc éve a Szalántai Általános Iskolában tanítok. Ezek mellett űztem magas szinten a focit is, jelenleg a PMFC NB II-es csapatában játszom, zömében a középpálya bal oldalán.
– Nem könnyű a foci, gyakori a sérülés, ráadásul sokszor fiúkkal játszottál. Nem lett sosem komolyabb bajod?
– Sosem volt sérülésem, viszont született gerinchibám van, ugyanis nyílt gerinccel születtem. A terhelésre és a mozdulatokra nagyon kell figyelnem, ami nagyon furcsán hangzik, hiszen a foci rendkívül nyíró sport, de szerencsére tudom, hogy mit szabad és mit nem. Emellett a betegség mellett nagy szerencse, hogy egyáltalán sportolhatok, nem hogy rendszeresen.
– Mit érzel, hogyan kezelnek a fiúk, ha velük focizol?
– Ha ismeretlenül megyek egy csapathoz focizni, akkor természetesen furcsán néznek: „egy nő a pályán?”, aztán amikor elkezdünk játszani, valamiért nem kérdezik meg ezt újra. A fiúk, akikkel viszont rendszeresen focizom, már befogadtak, ezért pedig nagyon hálás vagyok, és úgy érzem inkább nekem megtiszteltetés, hogy velük rúghatom a bőrt.
– Mire vagy a legbüszkébb a karrieredben?
– Önmagában a negyven év töretlen sportolás számomra dicsőség. Emellett sok kicsi szívhez szóló eredményem van, például megadatott, hogy az 1986-os világbajnokságon játszhattam, és akkoriban a Magyar Ifjúsági Kupát is megnyertük a csapatommal. Bejártam Európát, Horvátországban játszottam nyolc évet, ami hatalmas élmény volt, és női válogatott is voltam. Összesen pedig ezer felett van a hazai és horvát élvonalban játszott meccseim száma.
– Hogy néz ki egy átlagos heted?
– Heti kétszer van edzés a nagypályán, emellett a fiú csapatokkal járok kispályázni. Hétfőn, kedden kispálya a fiúkkal, szerda-csütörtök nagypálya a lányokkal, pénteken kispálya a fiúkkal, hétvégén pedig meccs. Ezek mellett pedig rendszeresen úszok, lovaglok és futok.
– Melyik csapat és focista a kedvenced? Miért?
– Barcelona és Messi. Azért Messi, mert figyelemre méltó a tisztelete, alázata a foci iránt. Ez szerintem már hiányzik a mai fociból sok helyen. A durva foci onnan ered, hogy nem tiszteljük egymást. Messi a személyiségével vívja ki az emberek szimpátiáját, alázatos és szerény, ez számomra rendkívül szimpatikus. Sok ilyen focista kellene minden országba!
