A Pécsi Műhely alapító tagja, művei bejárták a világot, ikonikus alkotásai amerikai könyvek címlapján szerepelnek és a korszellemet ábrázolva szimbolizálnak egy teljes nemzetet. Ő Pinczehelyi Sándor, aki életművével kiérdemelte az idei Tüke-díjat.

– Hogyan kezdődött a pályája, mikor döntötte el, hogy képzőművész lesz?

– Szigetváron jártam általános iskolába, ahol egy kiváló rajztanárom volt, Zágon Gyula, aki többünket a pécsi művészeti gimibe terelt. Amikor ott 1960-ban beléptem a kapun, eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni.

– Kiktől tanulta a legtöbbet, ki volt a legnagyobb hatással a művészetére?

– Középiskolai tanáraim közül Simon Bélát emelném ki és Zs. Kovács Diánát, akitől szakmailag a legtöbbet kaptam, a legtöbbet tanultam a művészettörténetről. Iskolán kívül pedig Lantos Ferenc volt számomra meghatározó – később mások mellett vele alapítottuk meg a Pécsi Műhelyt.

A Pécsi Műhely egy rendkívül innovatív, a hagyományok megújítására, új vizuális kultúra létrehozására törekvő csoportosulás volt. Figyelemmel követték a legfrissebb művészeti irányzatokat, legyen szó fotóművészetről, grafikáról, festészetről. Geometrikus műveket alkottak, tájkísérleteket végeztek a természetben. Lantos Ferenc tanítványai a hetvenes évek elejétől külön utakon folytatták tevékenységüket, de mindvégig összekötötte őket a közös gondolkodásmód, a közös munka, a közös szellemiség.

– Sok évig oktatott az egyetemen. Milyen volt a katedra mögött állni?

– Nagyon szerettem tanítani! Egészen különleges dolog érezni, hogy már van annyi ismeretem, amit át lehet adni másoknak. Ugyanakkor rengeteget tanul is az ember közben. A fiatalok másképpen látják a világot, mint én, ez egy olyan kölcsönhatást eredményez, amiből csak profitálni lehet. Ugyanannyit tanulok, mint amennyit át is adok.

– Rengeteg helyen állították ki a műveit. Melyik kiállításra a legbüszkébb?

– Szerintem minden művész számára óriási megtiszteltetés, ha a Velencei Biennálén állíthat ki, nekem legalábbis ez volt életem egyik csúcspontja 1988-ban. Bukta Imrével és Samu Gézával közösen vettünk részt a magyar pavilonban. Olyan ez, mint egy operaénekesnek a milánói Scala vagy a Metropolitan New York-ban. Egy ilyen kiállításnak sok utózöngéje is van: megkeresések, több kiállítás és az alkotások számos nemzetközi gyűjteménybe bekerülhetnek.

A Velencei Biennálé volt a legnagyobb élmény

– És a kitüntetései közül mit emelne ki?

– A szakmai kitüntetéseim közül talán a Munkácsy-díjat, a Magyar Köztársaság Érdemes, később Kiváló Művészét. Pillanatnyilag pedig a napokban kapott Tüke-díj a legkedvesebb számomra, hiszen ezt a független alapítású díjat azoktól kapom, akikkel egy közösségben élek és alkotok.

– Hogy tudná megfogalmazni, milyen üzenetet hordoznak a művei?

– Alkotásaimmal mindig is próbáltam azt a kort tükrözni, amiben élek. A régi munkáim hitelesen mutatták a körülvevő világot. Szerettem volna, hogy egyértelművé váljon ha valaki ránéz: ezek a művek Magyarországon készültek. Az utóbbi évtizedekben felgyorsult, átalakult a világ, inkább befelé fordul az ember.

Azt is szeretném, ha a mindennapokba beépülne a kultúra, a művészet, hogy a hiánya feltűnjön mindenkinek, mert sivárabb az élet nélküle.

– Melyik alkotására a legbüszkébb?

– Saját képeim közül talán azt a két darabból álló kompozíciómat szeretem, aminek az egyikén három paprika látható piros-fehér-zöld színekben – ez egy 1981-es alkotás –, a másikon pedig egy vörös csillag, amit egészében átfed több Coca-Cola embléma. Ezt 1989-ben készítettem. Úgy vélem, erről a műről lehet engem azonosítani, híven tükrözik a korabeli gondolkodást, a bennünk élő kettősséget. Egyébként ez a Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtárában látható. Van egy másik kép, amit kiemelnék: ez az 1973-ban készült sarlókalapácsos mű, amit szerte a világban folyóiratokon reprodukáltak, sokadvirágzását éli ma is. Egy nemsokára megjelenő amerikai könyv címlapján lesz látható például. Egy német művészettörténész úgy nyilatkozott erről az alkotásról, hogy ez az egész – akkori – Kelet-Európa ikonja.

A sarlókalapácsos kép, “egész Kelet-Európa ikonja”

– A neves Pécsi Műhely hogyan alakult?

– A Pécsi Műhely öt tagja közül négyen a Pécsi Művészeti Gimnáziumba jártunk, a Lantos Ferenc vezette szakkörből nőtt ki ez az alkotói közösség. Öten voltunk, akik közös programokat készítettünk, közös feladatokat találtunk ki, miközben szinte mindenki a tanárképzőt végezte más-más szakokon. Aztán sikerült olyan teljesítményt elérnünk, hogy sok alkotás bekerült a magyar kánonba. Ficzek Ferenc például tragikusan rövid alkotói periódusa alatt – negyven éves korában elhunyt – olyan munkákat készített, amire többen csak egy teljes életmű alatt képesek. Ma reneszánszát éli a Pécsi Műhely elismerése, az 1968-tól 1980-ig tartó időszakra sokan rácsodálkoznak.

– Jelenleg min dolgozik?

– A napokban vehettem át a Herczeg Klára-díjat, annak senior díjazottja lettem. Ember Sári, egy fiatal tehetség kapta a junior-díjat, így egy közös kiállítást szerveztek a műveinknek. Egyébként most azzal kísérletezem, hogy a régi geometrikus képeimet keverem a figurális műveimmel, hogy azokból készítsek valamilyen nagyobb léptékű munkát.

Egyik legkedvesebb díjaként tekint most a Tüke-díjra

– És mivel foglalatoskodik, ha éppen nem alkot?

– Négy gyermekem és tíz unokám van, huszonöttől ötévesig bezárólag! A család így kellemes elfoglaltságot jelent. De van egy házam műteremmel Pécstől nem messze, az ottani tennivalók is lekötnek.

– A családban öröklődött a művészi hajlam?

– Igen, legkisebb fiam festőművész diplomával rendelkezik, másik pedig Amerikában filmgyártásnál segédkezik. Harmadik fiam grafikai munkákkal foglalkozik és lányom is dolgozott animátorként. Szerencsére unokáimban is megvan a művészi hajlam: mindannyian tehetségesek a zenében, az egyik kisebb pedig gyönyörűen rajzol.

Névjegy
Pinczehelyi Sándor 1946. július 8-án született Szigetváron. A Pécsi Művészeti Gimnáziumban érettségizett 1964-ben. 1970-ben tanári oklevelet szerzett magyar-rajz szakon. 1977 augusztusától a Pécsi Galéria igazgatója lett, 1999-ig több mint félezer kiállítást szervezett ott. 2000-től 2006-ig egyetemi docensként oktatott a PTE Művészeti Karán. A hatvanas évek végén ötödmagával megalapította a Pécsi Műhelyt. 2010-ben az ő kiállításával nyílt meg a Zsolnay-negyed M21-es galériája. Műveit bemutatták többek között Lahtiban, Grazban, Lyonban, Varsóban, Prágában, megjelentek képei japán, francia, izraeli és számos egyéb gyűjteményekben.
1989-ben Munkácsy-díjat kapott, 1995-ben Pécs Város Pro Communitate díját. Négy állami kitüntetést is átvehetett, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, később Tisztikeresztjét, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Kiváló Művésze lett, a napokban pedig Pécs Tüke-díjjal jutalmazta.