A Pécsi Nemzeti Színház legjobb előadóival is előfordul, hogy néha bakiznak egyet-kettőt. Profizmusuk viszont abban nyilvánul meg a legjobban, hogy az elszólást a nézők nem érzik annak.
Természetesen abból illik kiindulni, hogy nem bakiznak, és nem is gyakori az ilyesmi, de ne kerteljünk: azért néhanapján, egy-egy gyengébb pillanatukban, fáradtan vagy fejben elkalandozva, becsúsznak bakik. Ezek a kisebb vagy nagyobb mellényúlások, elszólások sokszor fel sem tűnnek a nézőknek, akik feltehetően azt sem tudják, hogy a színházi bakiknak több formája is létezik.
Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, színész és rendező szakavatott a kérdésében. Szerinte a bakiknak csak az egyik típusa az, amit a színházba járók ismernek: a szövegtévesztés. Ekkor a színészek egyszerűen csak rosszul mondják szövegeiket. Szerencsére ezek a legtöbb esetben nem tűnnek fel a nézőknek, hiszen csak kisebb, az eredeti szöveg helyére passzoló szinonimák, alternatív, de működő szavak, kifejezések, mondatok csúsznak ekkor ki a színészek száján. A klasszikus darabokat betéve ismerők esetleg fennakadhatnak ezeken, de nem szokott nagy gond ezekből adódni.
Ez már csak azért is lehet így, mert a színészek tudják, hogy mellényúltak, amitől be is indul a rutin, a javítás.
– Nincs bevált módszer a bakik kezelésére, nem tanulják a színészek ezeknek a helyzeteknek a megoldását, egyszerűen csak akkora már a tapasztalatuk, hogy arra alapozva gyors improvizációkkal visszaterelik a szöveget és az adott jelenetet a jó irányba – mondta a színházigazgató. Van, hogy a színész egymaga megoldja, és van, hogy társai segítenek neki egy jól irányzott kérdéssel, vagy egy átvezető sorral mentik meg a szituációt.
Van egy másik típusa is a bakiknak, amit Rázga csak úgy nevez: „elszólás plusz röhögés”. Ez sokkal nehezebben kezelhető, kellemetlenebb helyzeteket tud teremteni a színpadon. Azért, mert az alapszabály az, hogy a bakikon nem szabad nevetni előadás közben.
– A probléma az, ha valaki egy jelenetben véletlenül valami őrületes marhaságot mond, azon pont azért kell még jobban nevetnie a színészeknek, mert a röhögés tilos. Ha pedig valaki elfojtja a feltörő nevetést, az még viccesebbé teszi a helyzetet, ez viszont akkor igazán veszélyes, ha épp egy komoly, drámai jelenetben vannak a színészek.
Rázga egyik kedvenc bakis története is ilyen esethez kapcsolódik. A Közjáték Vichyben című darabot adták elő, amelyben 5-6 színész ül a nézőtérrel szemben egy börtönpadon. A mű a II. világháború idején Vichyben játszódik, ahol az utcán a németek elfogják a főszereplőket, akik nem tudják, hogy miért ültetik le őket, de a leghihetőbb változat szerint azért, hogy a zsidókat deportálják németországi koncentrációs táborokba. A kihallgatásukra várakozva beszélgetnek a politikai helyzetről, a hitről, a náci propaganda hatásáról, bűnről, halálról, reményről, faji megkülönböztetésről. Nem épp a legmegfelelőbb darab egy vicces bakizáshoz – gondolnánk, jogosan.
– Ültünk szemben az emberekkel, és addig jól is ment a jelenet, mígnem valaki valami irtózatos baromságot nem mondott. Sajnos nem emlékszem már, hogy mit, arra viszont igen, hogy egy emberként kezdtünk el nevetni a színpadon. Rázott minket a röhögés, ami nyilván nem illik a darabhoz, de nem tudtunk mit tenni. Szerencsére el tudtuk adni úgy a dolgot, mintha zokognánk – mesélte.
Végül pedig ott vannak a technikai bakik is, amelyek többek között a díszlet, a kellékek, a világítás, a színpad működése során keseríthetik meg a színészek – és persze a nézők életét. Rázga elmondta, hogy az elromlott forgószínpad, vagy a fénypult meghibásodása miatt szembesültek már rizikós helyzetekkel, de a legemlékezetesebb ilyen eset az volt, amikor a Holdbeli csónakos egyik előadásán teljes áramszünet volt a színházban 2-3 percen keresztül.
– Semmit nem lehetett látni, annyira sötét volt. A gyerekközönségnek szerencsére nem tűnt fel a hiba, azt hitték, hogy a darab része. Persze ebben az is közrejátszott, hogy Vitéz László az áramszünet alatt végig szóval tartotta a gyerekeket – mondta.
