Majdnem földrajztudós lett a jelenkoros

Szerény, csendes ember Ágoston Zoltán, de ennek ellenére rajong a sportért, s nem megy a szomszédba egy kis merészségért sem. A Jelenkor című folyóirat főszerkesztőjét kérdeztük többek között arról, hogyan került Pécsre, miért választotta az irodalmat a földrajz helyett, s miért tanácsolták el a dombóvári középiskolából?

hirdetés

– Feltételezem, nem könyv volt a fenekeden születésedkor.
– Nem, de majdnem. Édesanyám tolnai szülőfalumban, Regölyben magyartanárként dolgozott, s egyben ő volt az iskola könyvtárosa is gyermekkoromban. Az órák után mindig nála kötöttem ki. Türelmesen vártam rá, közben pedig, amíg nem tudtam olvasni, képzőművészeti albumokat lapozgattam, később meg faltam a könyveket, statisztikai adatokat, térképeket böngésztem. Az olvasás ugyanolyan élvezetet jelentett, mint a biciklizés vagy a strandolás. A versek, a szavalás pedig hozzátartozott a gyermekéveimhez.

Tudatosan készült irodalmárnak

– Egyértelmű volt, hogy mi lesz belőled?
– Középiskolás koromban a földrajz legalább annyira érdekelt, mint az irodalom, még tudományos diákköri dolgozatot is elkezdtem írni Dombóvár geográfiájáról. Aztán amikor a mai Babitsba, a pécsi Komarovba kerültem, ez megváltozott, egyre inkább előtérbe került az irodalom, a történelem, a filozófia iránti érdeklődés.

– Hogyan kerültél Pécsre?
– Koedukált, de egymástól elkülönített térben voltak a fiúk és a lányok a dombóvári kollégiumban. Én voltam az évfolyam összetett tornabajnoka, s ezt úgy is kamatoztattam, hogy egy komolyabb mutatvánnyal gyakran felmásztam a lányok emeletére. Aztán a mutatvány megbukott, eltanácsoltak Dombóvárról, ezért iskolát kellett változtatnom.

– Ezen múlt a pályaválasztás?
– Albérletben laktam nálam idősebbekkel együtt, akik már az egyetem esztétika szakára jártak. Velük jártam szórakozni, együtt filozofáltunk, beszéltünk könyvekről, szerzőkről. Gyakorlatilag ekkor dőlt el, hogy az irodalom, az írás áll hozzám a legközelebb, ami nem is volt meglepő: több, ma ismert tudományos szakemberrel töltöttem el ezeket az éveket.

– A magyar-esztétika szakról egyenes út vezetett a Jelenkorhoz?
– Nem egészen, hiszen kezdetben – több ízben – a gyakorlatomat teljesítettem a szerkesztőségben. Mivel úgy éreztem, hogy az íráshoz, újságíráshoz is lehet tehetségem, első munkahelyeim a rendszerváltás után éledező helyi lapoknál voltak. Dolgoztam A Helyzetnél, amely a cenzúra megszűnésekor jött létre a régióban, de írtam a Pécsi Esti Extrába is, majd szerkesztője voltam a Pécsi Tér című hetilapnak. Végül 1992-ben hívtak át a Jelenkorhoz. Azóta folyamatosan a lapnál vagyok.

A rendszerváltó lapoknak is írt

– Több mint húsz esztendeje. Van még motiváció?
– Soha nem gondoltam, hogy ennyi ideig maradok a folyóiratnál. Folyamatosan változtak a szerzők, az olvasói réteg, a világ, a gazdasági környezet. Egyik év sem volt olyan, mint a másik. Most is azt érzem, hogy van miért dolgozni. Például nemsokára teljesen megújul a honlapunk; új rovataink lesznek, s itt közölni tudunk olyan írásokat is, amelyek a folyóiratban nem jelennek meg. Szóval mindig van, ami előre visz még ezekben a nehéz időkben is.

– Jut idő hobbira is?
– Igazából tudnék napestig dolgozni, hiszen temérdek feladatot ad a lap menedzselése, a kapcsolattartás az írókkal, a külföldi partnereinkkel. Ennek ellenére néha muszáj kiszakítani némi szabadidőt. Ilyenkor kertészkedem, a családi házunkkal kapcsolatos munkákkal foglalkozom, mert ezek a fizikai munkák mentálisan pihentetnek. De persze a sport sem maradhat ki. Gyerekeim már nagyok – Gáspár 18, Vera 21 éves –, így az igazi családi időtöltések száma mára lecsökkent. És persze kedvtelésből is olvasok azért…