Megtaláltuk a forradalomban meglőtt pécsi kisfiút!

Félt szóvá tenni az esetet

Megtaláltuk azt a ma már nyugdíjas pécsi férfit, akit 1956 októberében, 13 éves korában meglőttek a pécsi forradalom eseményei során. Nem is akármilyen sorsa és élete volt!

Mint azt korábban megírtuk, egy rendkívül érdekes esetre bukkantunk a Dunántúli Napló archívumának 1956-os októberi számait bújva. A forradalom évében Pécsett, október 26-án ugyanis egy újságcikk szerint nagyon furcsa körülmények között rálőttek egy helyi férfira és egy 13 éves kisfiúra, mindkettejüket megsebesítve. Az eset a mai Papnövelde utcában történt (akkoriban Kulich Gyula utca), egészen pontosan a ma is ott található börtön ablakából lőttek ki az utcára. Ahogy az újságíró írja: „A börtönnel szembeni egészségház sarkán egy férfi és kisgyerek egyszerre kiáltott fel: ‘Segítség, meglőttek!’. Bevánszorogtak a szomszédos kapuk alá, ahol a lakók siettek segítségükre, amíg meg nem jött a mentőautó. Lövések még ekkor is dördültek a börtönablakokból…”.

Később derült csak ki, hogy Takács Zoltán nevét rosszul tudták (forrás: Dunántúli Napló archívum)

A 13 éves fiút, Takács Zoltánt térdlövéssel, a férfit, egy bizonyos Gyenge Antalt bokalövéssel vitték a belgyógyászati klinika sebészeti osztályára. Nem börtönőrök és nem a börtönben ülő köztörvényes elítéltek lőttek rájuk, hanem azok az ávósok, akiket azért vezényeltek a börtönbe, hogy a pécsi egyetemisták mellett kiálló börtönparancsnokot megfigyeljék.

Cikkünk megjelenése után írt lapunknak a meglőtt fiú Torontóban élő nővére – illetve kaptunk egy kedves ismerősétől is üzenetet –, hogy Takács Zoltán ma is Pécsett él. A hetvenes éveinek közepén járó nyugdíjas vendéglátós szívesen elmesélte nekünk történetét.

Takács Zoltán elmesélte nekünk kalandos történetét

– Hogyan történt pontosan az eset?

– Mi akkor az Antónia utcában laktunk. Ahol most az alagút van, ott volt akkoriban egy tejbolt, ahova anyukám leküldött engem kenyérért. Mire odaértem, bezárt a bolt, ezért a Bem utca – ma az Irgalmasok utcája – felé vettem az irányt, ahol volt egy kenyérbolt, ami tovább tartott nyitva. Gyerekfejjel keveset tudtam az októberi eseményekről, csak annyit, hogy az országban valami nagy dolog történik. Ezért is lepett meg, hogy amikor a Széchenyi tér felső feléhez értem, rengeteg embert láttam, akik a Hunyadi út – akkor Sztálin útnak hívták – felé siettek. Nem nagyon olvastam még erről semmit, pedig a téren az ávósok komoly tömegoszlatásba fogtak, ezért menekültek az emberek. Annyian rohantak velem szembe, hogy nem tudtam átvágni rajtuk, tehát nem jutottam el a boltig, megijedtem és beszaladtam a Megye közbe.

– Akkor csatlakozott Gyenge Antalhoz?

– Igen. Mondtam neki, hogy „bácsi, én az Antónia utcába megyek”, ő meg mondta, hogy ő a Péter utcába, és hogy menjek vele. A börtönhöz vezető lépcsőkön mentünk felfelé, mikor valakik odakiáltottak nekünk, hogy „ne menjenek arra fel, még a végén magukra lőnek a börtönnél!”. A sarkig azért elmentünk a börtön utcájában, mikor meghallottuk, hogy valaki azt kiabálja nekünk, hogy „forduljanak vissza!”. Vissza akartunk fordulni, de hirtelen mindketten elestünk. Észre se vettük, hogy ránk lőttek, csak orra estünk. Zsibbadt a lábam, nem éreztem. Tudtam, hogy meglőttek, és tudtam, hogy a másik férfival is történt valami, de hogy mi, azt nem. Én ezután négykézláb valahogy lekúsztam az egészségházhoz, becsöngettem, nagy nehezen ki is nyitották. Egy házaspár lakott a földszinten, segítettek lemosni a sebem és hívtak nekem mentőt. A golyó hátul ment be a térdem alatt és elől jött ki. Ma is látszik a helye.

Megmutatta a lőtt sebét is

– A szülei tudták, hogy mi történt önnel?

– Nem. Míg engem a klinikán azonnal megműtöttek, ők nem tudták, hogy mi van velem. Az egészen biztos, hogy aggódásból aznap éjjel bőven kijutott nekik. Másnap édesanyám bement a rendőrségre, hogy megkérdezze, mi történt. Hadd ne mondjam, a rendőrök megmondták neki, hogy itt bizony semmilyen atrocitás, semmi komoly dolog nem történt. Mikor a műtét után felébredtem, megadtam egy nővérnek a címem, aki elment és elmesélte, hogy miért is nem mentem haza este.

– A szülein kívül tudta más is, hogy mi történt önnel?

– Csak pár osztálytársam. Akkoriban nem vertük, nem verhettük nagy dobra az ilyesmit. Veszélyesebb volt az annál, minthogy az ember ezzel dicsekedjen, vagy ne dicsekedjen. Sőt, még a rendszerváltás után se nagyon mertem szóvá tenni.

Félt szóvá tenni az esetet

– Félt valamitől vagy valakiktől?

– Persze, akkoriban ha szóba hoztam volna, hogy meglőttek a forradalomban, az akár a szüleim állásába is kerülhetett volna. Apám csendőrtiszt volt, rettenetesen meghurcolták volna.Vagy később akár engem is. Nem maradt volna nyom nélkül, az garantált, pedig aztán én nem vettem részt semmilyen atrocitásban, tüntetésben, csak rosszkor voltam rossz helyen.

– Azóta sem beszélt senkinek erről az esetről?

– Próbáltam megkeresni pár ’56-os szövetséget, mert hallottam, hogy a forradalomban megsérültek kaphatnak egy bizonyos nyugdíj-kiegészítést, de nem foglalkoztak az ügyemmel, homályba veszett az egész. Meg hát nem is nagyon tudtam bizonyítani. Elmentem a klinikára, ahol megműtöttek, hogy kikérjem a dokumentumaimat, de kiderült, hogy a rendszerváltás után azokat már nem tárolják.

– Mennyi ideig tartott a felépülés?

– Két hónapig, de szerencsére nem okozott maradandó sérüléseket a golyó. Nem is igazán éltem meg traumaként az esetet, túl fiatal voltam hozzá. Ma már úgy látom, hogy fontos, hogy ez a történet minél több emberhez eljusson, hiszen jól példázza, hogy milyen volt az akkori rendszer. Mégis csak egy gyerekre lőttek rá. De miért? Azért ezt megmagyarázhatná valaki. Akkor így működött a rendszer, sajnos. Ezért sem értem, hogy ma vajon miért olyan elégedetlenek az emberek? Ez az ország maga mögött hagyta ezt a korszakot, felemelkedett, folyamatosan megy előre. És mégis, vannak olyanok, akik visszahúznák a szekeret. Ez érthetetlen számomra.

A történtek után felnőttként mivel foglalkozott?

– Vendéglátós voltam egész életemben. Többek között az Olympia sörözőt és a Tettye vendéglőt csináltam, üzletvezetőként dolgoztam a Szliven Áruházban is, de később a Hangulat Presszó vezetője is voltam.