Nagyon nehéz néha a beteg szemébe nézni

Tíz éve került Pécsre dr. Mangel László onkológus egyetemi tanár. Ez idő alatt óriásit fejlődött a városban a daganatos betegek ellátása. Megújult az intézet, a legmodernebb felszereléssel dolgozhatnak és kezelhetik a betegeket a szakemberek. Mangel László fáradhatatlan és áldozatos munkáját a városvezetés is kitüntetéssel honorálta.

hirdetés

– Hogyan került az orvosi pályára? Mindig is ez volt a terv?

– Nem, nem gondoltam rá, hogy orvos leszek, engem fiatalon jobban érdekelt a történelem, a biológia. Úgy határoztam később, hogy biológus szeretnék lenni – de az orvosi egyetemre kerültem végül. Ott az első években még kutatóorvosnak készültem, de ahogy teltek az évek, megtetszett a klinikai orvosi pálya, észrevettem, hogy van érzékem a betegekkel való kommunikációhoz. Az egyetem alatt sokat foglalkoztam már az onkológiával és a rákkutatással, így kézenfekvővé vált, hogy onkológus leszek.

– Mégsem onkológusként kezdte.

– Sajnos nem sikerült akkor Budapesten onkológusként rögtön állást szereznem, úgyhogy egy másik, általam kedvelt területen, az ideggyógyászatnál kötöttem végül ki, négy és fél évig dolgoztam egy pszichiátriai osztályon. Szakvizsgát is szereztem ezen a területen, de mindig figyeltem a lehetőségeket, hogyan lehetne az onkológiába visszatérni.

– Nem nyomasztó nap mint nap daganatos, néha egészen súlyos betegek között dolgozni?

– Szerencsére az itt gondozott betegek túlnyomó része jól van, de sajnos súlyos esetekkel is találkozunk nap mint nap. Ha mégis, az ember lelkét valóban megviselik ezek a nehézségek, és az itt tapasztaltak gyakran lelki problémákhoz vezethetnek az orvosoknál is. A depresszió és a kiégés ha enyhén is, de jelen vannak. Ezeket viszont tudni kell uralni, hiszen a beteg egy stabil, nyugodt orvossal szeretne szembesülni. Nekem nagyon sokat segített mindig az ideggyógyászati végzettségem, a régebbről szerzett tapasztalatok.

“Egy onkológusnak a beteggel szemben stabilnak kell mutatkoznia”

– Mi az a fő elv, az az irány, ami mentén végzi a munkáját?

– Nehéz és összetett kérdés ez. Mondhatnám a küldetéstudatot, a segíteni akarást, a tudományos érdeklődést egyaránt. Én gyermekként megtanultam, hogy mindig kell, hogy legyen valamilyen célunk, feladatunk és nem szabad a legegyszerűbb végénél megfogni a dolgokat. Jó példa erre maga a hivatásom. Mikor kezdtem, harminc éve, teljesen más volt az onkológia mint most. Ma egy olyan tudomány, ahol egyre több a hatékony kezelési lehetőség, a gyógyszer, azonban régen a szakma tele volt kudarcokkal.

Kulcsélményem volt, mikor egy kórházi osztályon lévő nagyvizitek folyamán az orvos rendszeresen kihagyott egy beteget, mikor pedig rákérdeztem, mi ennek az oka, azt a választ kaptam, hogy az a beteg a rákbeteg.

Nagyon fontos az elhivatottság, hiszen még ma is sokszor érik az embert kudarcok. Sokkal több sikerélménnyel jár egy szülész-nőgyógyász szakma, de az onkológusnak is tennie kell a dolgát folyamatosan, és az lehet az egyik legszebb élményünk, ha például egy gyógyult rákbetegnek gyermeke születik.

– Mit tud tanácsolni egy fiatal, pályakezdő onkológusnak?

– Ha tud, jöjjön Pécsre. Itt egy olyan kiképzést kaphat, ami hosszútávon meg tudja alapozni szakmai jövőjét. Véleményem szerint ma egy elhivatott onkológusnak rendelkeznie kell erős elhivatottsággal, és fontos, hogy kezelni tudja a kihívásokat, mert abban bizony bővelkedik a szakma. Egyébként aki harminc éve onkológusnak készült, az biztos, hogy vagy elvarázsolt vagy elvetemült volt, hiszen akkor telis-tele volt kudarcokkal ez a hivatás. Alig lehetett eredményesen kezelni a betegeket, sokszor beszédbe se elegyedtek velük. Persze ma is nehéz sokszor a saját, vagy hozzátartozóik szemébe nézni, de szerencsére egyre több esetben lehet tényleg valamit segíteni.

– Mi jelenti a motivációt a mindennapok során?

– Nehéz megfogalmazni, mi is a motiváció nekünk. Tulajdonképpen a szakmánk egy folyamatos küzdelem, nagyon komoly megoldandó feladatok állnak előttünk. Rajtam, vezetőként persze talán még nagyobb a felelősség. De ha nincsenek feladatok, nincs is ami motiváljon. Mondhatjuk, én egy „feladatvezérelt” ember vagyok.

– Mire a legbüszkébb a pályája során elért eredményei közül?

– Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy én már Budapesten komoly szakemberré váltam, mégis a legbüszkébb arra vagyok, amit az elmúlt évtizedben itt Pécsen sikerült létrehozni. Teljesen megújult az onkológia, új helyre “költöztünk”, olyan felszereltségünk van, amelyet bármely más európai centrum is elfogadna, kiváló csapatként dolgozunk itt, márpedig a jó teammunka ebben a szakmában elengedhetetlen. Persze azt is el kell mondani, hogy ebben az építő munkában sokszor ütköztem embert próbáló nehézségekbe, vagy éppen galádságokba, de végül valaki vagy valami mindig a segítségemre sietett.

Harminc éve még tele volt kudarcokkal a hivatás

– Ki várja otthon a munkanap végén?

– Feleségem pedagógus, három fiam van, közülük kettő a jogi karon tanul, a legfiatalabb még pályaválasztás előtt áll. Őket is arra neveltem, hogy tegyék a dolgukat, hiszen ahogy már említettem – nem hullik semmi az ember ölébe csak úgy.

– Szabadidejét mivel tölti?

– Mint onkológus is tudom, hogy a mozgás nagyon fontos a mindennapi életben. Ezért próbálok minél több időt ezzel tölteni a kevés szabadidőmben: hetente pár alkalommal focizok, ez a szenvedély gyerekkoromtól kezdve elkísért. És ha lehet, sétával, kertműveléssel, a szabad levegőn próbálok minél több időt eltölteni.

Névjegy
Dr. Mangel László 1964-ben született Budapesten. Általános orvosi diplomáját 1988-ban szerezte a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Pszichiátriai szakvizsgát 1993-ban, sugárterápiás szakvizsgát 1997-ben, klinikai onkológus szakvizsgát 2000-ben szerzett. PhD fokozatát 2003-ban védte meg, 2010-ben pedig habilitált a Pécsi Tudományegyetemen. 2007 óta a PTE Klinikai Központ Onkoterápiás Intézetében dolgozik, intézetvezető egyetemi docens, jelenleg egyetemi tanári munkakörben.