Napjainkban kevés pécsi tud rábökni a város vaktérképén az Irányi Dániel térre. Egy pici kis területről van szó a Búza tér déli határán, nem is gondolnánk, hogy az előző évszázadokban micsoda kereskedelmi és társadalmi élet zajlott itt. Ezerféle boltocskának, vállalkozásnak, étteremnek adott otthont a sok régi épület, melyeket javarészt a porral tettek egyenlővé.

hirdetés

Már abból is látszik, mennyire sokszínű volt ez a tér, ahányféleképpen hívták: a 19. század elején Barom piac, Fisch platz, később Vieh platz, majd Marhatér/Marhavásártér, utána egyszerűen Vásártér és csak 1910-ben vette fel Irányi Dániel nevét. Később a Búza tér elnevezés is terjedni kezdett, ami mára önállósodott, kicsit „bekebelezte” az Irányi Dániel teret, ami majdnem a semmibe veszett.

A tér végleges nagyságát a 20. század elején érte el. Óriási történelme van: közel kétszáz évig talán nevezhetjük a város legnagyobb, legforgalmasabb, legnívósabb kulturális terének. Ezt az is indokolja, hogy hagyományosan a legnépesebb volt a Budai Külváros: a pécsi lakások 41 százaléka itt feküdt.

Az Irányi Dániel téri piac 1928-ban (forrás: Régi Pécs)

A város történelme folyamán hagyományosan négy nagy egységre tagolódott: a belvárosra és a budai, siklósi, szigeti külvárosokra. Az Irányi tér egyértelműen a budai városrész központja volt. Gyorsan és könnyedén el lehetett érni a belvárosból a Király/Kossuth utcán végighaladva.

Elképesztően gazdag volt a tér szolgáltatásokban: szinte minden házban többféle mesterség űzői vertek tanyát: iparosok, kereskedők. De számos bolt is helyet kapott az épületekben.

Az Irányi tér alatt húzódik a Magyar Állami Közpince, aminek igencsak kalandos sztorija van – erről itt írtunk. Röviden: ezt a pincét az első világháború előtt a magyar állam rendezte be a pécsi borok számára, végül azonban a világégés idején nem tároltak itt palackokat. A háború utolsó éveiben a magyar termelők már nem vállalták a pince használatát a magas bérleti díj miatt, végül román borokkal telt meg inkább a helyiség. A szerb megszállás idején kirámolták a pincét, ami azóta is üres.

Érdekesség, hogy Pécs – annak ellenére, hogy folyója sosem volt – régebben tele volt hidakkal, utolsó belvárosi hídja pedig az Irányi téren húzódott. Igencsak hasznosak voltak ezek, mivel a város történelme folyamán többször is csúnya monszunszerű esőzések árasztották el a belvárost.

Pécs utolsó belvárosi hídja az Irányi téren (forrás: Régi Pécs)

A tér északi részén tartották az állatvásárokat, egészen 1906-ig. Akkor ugyanis megelégelték a felfordulást és a folyamatos egészségügyi szabálytalanságokat, kihágásokat.

A tér nyugati oldala

A belvároshoz közelebbi sarokház a 18. század második felétől egészen a második világháborúig szálloda volt, előbb „Római császárhoz”, később „Császár”, majd „Hét választófejedelem” néven. Ezt az épületrészt később a Pannónia sörgyár bérelte. Ma egy húsbolt üzemel a helyén.

Az alatta lévő épületben gyorsan forogtak a tulajdonosok: otthont adott edény- és üvegkereskedésnek, férfiruha-kereskedésnek, bádogosnak, péknek, a felső szint lakásaiban pedig a legkülönbözőbb mesterségű pécsiek laktak. Eggyel alatta egy szappanfőző gyárat üzemeltettek, de 1930-tól 1941-ig otthont adott például a Selyemtenyészeti Felügyelőségnek is.

Még mindig a nyugati oldalon található az az épület, ahol hajdan a rendőrök vertek tanyát, később háromemeletessé alakították és a társadalom krémjének adott otthont – egyetemi tanárok, katonatisztek, orvosok, bírók, tanácsnokok, bankvezetők laktak ott.

Az Irányi Dániel tér a Búza tér felől, ami már szinte magába olvasztotta a legendás helyet

A tér keleti oldala

A túlsó sarokházban kötélgyártó mester lakott, tőle egy pék vásárolta meg. Majdnem száz évig pékek éltek és dolgoztak itt. Utánuk fűszerboltosok jöttek, később egy órásmester, majd egy postahivatal is itt székelt.
Az alatta lévő épületben egy temetkezési vállalkozó élt feleségével, de helyet kapott egy vendéglő, kifőzde és kávémérő is.
A délebbre eső területeken a 19. század elején még csak rétek, kertek feküdtek. 1820-tól kezdte meg működését egy harangöntő műhely ami később már rézöntőként is funkcionált. A század végén bővítették a műhelyt, raktárak, kazánház, műhelyek épültek. Nagyon futott a harangöntés abban az időben, évente hatezer harang került ki a 60-70 munkás kezei közül. 1930-ban zárták be a gyárat az egyre nehezedő anyagi helyzet miatt, de utána is fémfeldolgozással kapcsolatos vállalkozásoknak adott helyet az épület.
Az Irányi tér keleti oldalán székelt még az Első pécsi omnibusz társaság és egy lottóárus is.

Az Irányi tér „halála” 1980-ban következett be, mikor a város növekedése miatt úgy döntöttek, hogy tekintet nélkül az épületek műemléki mivoltára, gyakorlatilag megszüntetik a teret a keleti oldal teljes lebontásával. Így terebélyesedett és alakult ki a Búza tér, alatta pedig egy kis helyre szorult vissza a hajdan virágzó Irányi Dániel tér.

Forrás: B. Horváth Csilla: Az Irányi Dániel (Búza) tér történetéhez. A harangöntőműhely és környéke.