Hát, pontosan ezért imádjuk az Ördögkatlant…

Alighogy véget ért az Ördögkatlan, az már biztos, hogy jövőre is ugyanekkor ugyanígy ott leszünk – és még nagyon sokszor – szubjektív élménybeszámoló. 

Évek óta január közepe táján írom be a naptárba, hogy augusztus első hete szabi. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, van szállásunk is ingyen…. kissé retró, kissé lepukkant, kissé finoman szólva sem steril (ilyenkor egy hétig próbálunk a padló fölött lebegve, semmihez nem hozzáérve létezni), de erre az egy hétre a miénk… még klíma is van (bekapcsolni ugyan nem merjük, elkerülendő a különböző felső légúti megbetegedéseket, és fertőzéseket, de van).

Szóval a katlan…. Nulladik napon érkezünk. Mintha lemennénk a térképről – igazából nyilván nem, hiszen Nagyharsány nem a világ széle –, de az érzés… és ez marad öt napig.

Kedden még csak hangolódunk, igazából szerdán kezdődik. Négyen vagyunk, reggel önként jelentkezőt választunk, aki sorban áll majd sorszámért, amivel bejutunk a színházi előadások valamelyikére. Talán… Vagy nem… Ez lutri… Mert van ugyan egy applikáció, ahol összeállíthatom a kívánságlistám, majd a sorszámosztó eldönti, kapok-e vagy sem…, idén valahogy úgy éreztem, a gép engem nem szeret… no nem baj, azért nem maradtunk színháztalanul….

Aztán nekiindulunk… Szépen, lassan, ráérősen… mert ez ilyen…. nem rohan, nem stresszel… Belehallgatunk egy-egy koncertbe, beszélgetésbe… ha tetszik, maradunk, ha nem, továbbmegyünk… vagy csak leülünk egy hosszúlépésre és élvezzük a hangulatot, bámulunk kifelé a fejünkből…. Mert hangulat az van… olyan tarisznyás, hippis…. és szabad… (nem olvasok híreket, nem gondolkozom bevásárlólistán, recepteken, intéznivalókon….). Csak vagyunk…

Szerencsés esetben bejutunk egy-egy színházi előadásra, és előfordul ugyan olyan, amit csak nagy önfegyelem árán nézünk végig (utána elhajózunk a nyugalom szigetére Batang felé), de többször jövünk ki a teremből elvarázsolva, vagy depressziósan, vagy fejbe vágva, esetleg széttépve… (ahogy az azonos című előadást láttuk), szóval a hatása alatt (bár bugyiig izzadtan, de így szeretjük).

Magunkkal hozott poharakból isszuk a hosszúlépést, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, nem dobáljuk szanaszét a csikket, bambusz evőeszközzel eszünk …. Ez tetszik… mindenki figyel rá, nem kell különösebben hangsúlyozni… és nem azért, mert most ez a divat, hanem mert komolyan vesszük…

Ha már csak bottal, járókerettel…. de amíg lesz Ördögkatlan, mi ott leszünk.

F. A.

Kiemelt fotó: Zsombor Pál – Ördögkatlan Facebook

Hirdetés