Művészetterápia: a zene ereje

Két ember közt legrövidebb út egy mosoly – mondják. Vagy egy szó, egy mozdulat, egy érintés. Ám vannak, akiktől viszonzásul ennyit sem remélhetünk. Számukra jelentheti a külvilágra nyitás egyik hatásos módját a művészetterápia. A zene erejéről régóta és sokan elmélkednek.

hirdetés

doboló kezekAz időszámításunk előtti VI. században Pitagorasz hárfajátékkal pihentette diákjait, hogy kitisztítsa gondolataikat. A Bibliában az Ótestamentum tesz említést arról, hogy Saul álmatlanságban, alvászavarban szenvedett, muzsikáló embert kerestek hát mellé, s rövidesen látható-tapasztalható volt: Dávid hárfajátékától egyre jobb lelkiállapotba került. A görögök is igyekeztek megfejteni a művészetterápia hatásmechanizmusát, s a kínai kultúrában is komoly nyomai vannak e vizsgálódásoknak. Platón mint az első zeneterapeuták egyike, a muzsikának a nevelésben betöltött szerepéről is értekezett.

– Nem kell tennie semmit, csak arra kérem, hallgassuk meg együtt ezt a zenét – fordult professzorkollégájának kérésére dr. Sasvári Attila klinikai és mentálhygiénés felnőtt szakpszichológus egy pácienshez, akit a Rét utcai klinikán kezeltek, tán még az ezredforduló előtt. – Albinoni Adaggiója csendült föl a lemezről, s lám, a lágy, melankolikus dallamok fölszakították a hónapok óta némaságba süppedt hölgy lelkének ajtaját: előbb csak zokogott, sírt, majd hosszasan mesélte életének megannyi kudarcát, válásától a gyermekeivel való viszálykodáson át megélhetési gondjaiig.

Ez az eset is megerősítette Rozs Tamást abban, hogy érdemes elmélyülnie zeneterápiás tanulmányaiban. 2004 februárjában, Magyarországon elsőként a baranyai megyeszékhelyen kezdődött művészetterapeuta-képzés a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi, valamint Művészeti Karának közös szervezésében. A néhai Sasvári Attila volt ennek elhivatott kezdeményezője, szakmai programjának kidolgozója, vezetője.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az önismeret, a személyiségfejlesztés, a rehabilitáció, a megelőzés, a feszültségoldás, sőt, a haldoklás folyamatának megkönnyítésére is „bevethető” a művészetterápia. A betegek, öregek, elesettek iránt fogékonyabb országokban mára elfogadottá vált a klinikákon, hogy művészetterapeutát is alkalmaznak, sőt, az orvosokkal egyenrangú gyógyítóként tekintenek rá.

Rozs Tamás zenész, tanár, a Szélkiáltó együttes és az Arco trió aktív muzsikusa, színházi előadások kísérőzenéinek komponistája, s nem utolsósorban képzett zeneterapeuta is saját tapasztalatából mondja: a muzsika gyógyító erejű.
– Öt éve szereztem meg a zeneterapeuta diplomát, de előtte kilenc éven keresztül

a Fogd a Kezem Alapítványnál hetente egyszer értelmi sérült fiatalokkal foglalkoztam: a Down-kórosoktól az autistákon át a halmozottan sérültekig sokféle beteggel – meséli. – Az egyetemen pszichotikusokkal találkoztam, de a legkeményebb fél évet mégis a Budatétényi Reménysugár Habilitációs Intézetben, súlyosan sérült emberek, főként autisták között töltöttem.

– Itt nem úgy mérik a sikert, mint a koncerttermekben.
– Az is előrelépés, ha a csoportterápián, a magammal cipelt hatalmas zsákból az addig teljesen elutasító kliens kivesz egy ritmushangszert. Hetek is eltelhetnek, míg ez megtörténik.

– A zeneterápiás foglalkozásokon elért eredmény mennyire tartós?
– Sokat töprengek ezen magam is. Vajon a zene hatása megmarad-e az élmény szintjén, vagy valóban javít a betegnek a külvilággal való viszonyán, a kommunikációján, önmaga megismerésén? Remélem, igen. Főleg a komplex művészetterápia hatásos, amikor a zene mellett a mozgás és a rajzolás is jelen van, s a beteg mindhárom téren, azok sajátos eszközeivel próbálja meg kifejezni magát. Az mindenesetre kijelenthető, és senki sem vitatja, hogy a művészeti ágak közül a zene képes legmélyebbre hatolni az ember lelkében. Ott „megkaparja” a problémás rétegeket, ingereket szabadít föl, és más dimenzióba hozza az embert.

– Katarzist okoz?
– Néha, kivételes pillanatokban igen. Egyszer például egy értelmi sérült fiatalemberrel ültünk egymással szemben, köztünk volt egy nagy dob. A fiú eleinte csak nézte, nem nyúlt hozzá. Én finoman elkezdtem játszani rajta. Egy idő után, szemérmesen, ő is megérintette a hangszert. Én tovább doboltam, halkan. Ő lassan átadta magát a zene élvezetének, egyre bátrabb lett, végül frenetikus, önfeledt dobolásban tört ki. A hangszer volt a közvetítőnk, a kapocs köztünk.
Persze, nem kell tudósnak lennünk ahhoz, hogy elfogadjuk: szükségünk van a zenére. A szerencsésebbek a maguk örömére is tudnak hangszeren játszani, mások hallgatóként értékelik sokra a muzsikát. Kodály szerint a zenei nevelést kilenc hónappal a születés előtt kell elkezdeni. Ebben segíti a kismamákat a Pannon Filharmonikusoknál több éve elindított Pocaklakó program, melyben a várandósokat látják vendégül hangversenyeiken, később pedig a Babzsák koncertekre várják a szülőket három éves kor alatti gyermekükkel. Aztán a Csigaház-programok vezetik be az ovisokat a muzsika rejtelmeibe, az ifjúság pedig a Segítség, komolyzene! sorozat révén kerülhet közelebb a kompozíciókhoz. Hogy aztán a muzsikára nyitott felnőttként igazán töltekezhessen a lelkük e szavakon túli, varázslatos művészet megannyi csodájával.