„Egy édes, habkönnyű előadást szeretnék”

Molnár Ferenc első, és legtöbbször játszott színdarabját, a Doktor urat tűzi műsorára a Pécsi Nemzeti Színház március 9-én este hétkor Tordy Géza rendezésében, Lipics Zsolt, Stubendek Katalin, Schnell Ádám és Rázga Miklós főszereplésével.

hirdetés

 

Géza bácsira vár? – kérdi Puzsér, azaz Lipics Zsolt, s felhörpintve kávéját, indul jelmezt húzni a délelőtti próbára. Igen – válaszolom, s abban a pillanatban nyílik a művészbejáró ajtaja, és belép rajta Tordy Géza. Végszóra. Pontosan érkezik, pedig láthatóan fáradt. „Volt már frissebb reggelem is – mentegetőzik -, hosszúra nyúlt az éjszaka. Hajnalig beszélgettünk az előadásról, a színházról.”

– Ez a darab volt életem első rendezése 1985-ben, Veszprémben, igaz, a zenés változat, Zerkovitz Béla remek muzsikájával – meséli, miközben hellyel kínál. – Itt most a prózai verzióra készülünk. Rendezőként annyival könnyebb a dolgom, hogy régóta ismerem a darabot, de valljuk be, minden egyes színpadra állítás: küzdelem, hisz mások a szereplők, ettől más az egész hangolása, másfélék a személyiségek, akikhez formálódik az előadás. Azt szeretném, hogy ebből a nagyszerű molnári bohózatból egy édes, felhőtlen szórakozást nyújtó, habkönnyű és jó ízlésű előadás szülessék. Semmi modernizálás, semmi aktualizálás. A saját korában tartjuk, ezt sugallja majd Szlávik István szecessziós szalont idéző játéktere, s e miliőbe illenek Laczó Henriette jelmezei is. Molnár Ferencet elbűvölten imádom, elragadtatottan szeretem. Hihetetlen, mennyire ismerte a színházat, sziporkázóan jó szerepeket írt. Minden színész élvezettel játssza, az is, akinek csak pár mondata van.

– Az iménti felsorolásban a jó ízlés erőteljes hangsúlyt kapott. Miért?
– Mert könnyen kisiklatható az én mércém szerinti vágányról. Nagyon kell vigyázni, hisz vérbeli bohózatról van szó, s ebbe – főleg manapság – annyi minden belefér! Van, aki a gatyaletolást is vállalja a sikerért. Én viszont az emberi történetekben hiszek. A Vígszínház volt az alma materem, ott töltöttem életem, színpadi pályám java részét, s annak a szellemiségét érzem sajátomnak. Azt vallom: akár vígjátékról, akár tragédiáról van szó, a színháznak emberekről kell szólnia, embereknek. Amikor Rázga Miklós direktor úr meghívott, a darabválasztást rám bízta, azt kérte csupán, hogy magyar vígjáték legyen. Rögtön ezt javasoltam, ő pedig örömmel elfogadta, hisz miközben ez egy rendkívül szórakoztató darab, kétség sem fér hozzá, hogy magas minőséget képvisel. Valójában négy főszereplős bohózat, központi alakja egy asszony, meg egy csirkefogó, no és egy férj, meg egy udvarló. Mindegyikük a boldogságot hajszolja. Úgy is mondhatnám: örök veszkelődéseink darabja a Doktor úr. Mert ha az ember nős vagy férjezett, akkor azért veszkelődik, mert szűkre szabottnak érzi az életét; ha kirúgják, és nincsen társa, akkor ez fájdalmának forrása. Ezek alapsémák, mióta ember az ember, bizony így van.

– Ebben az évadban játszik is a pécsi színpadon, nemcsak rendez. Melyik feladat áll közelebb a szívéhez?
– A rendezés. Weöres Sándor Kétfejű fenevadja gyönyörű, értékes darab, ám a mai néző számára szokatlan, nehezen befogadható e furcsa, költői világ. De nem panaszkodom, a közönség igen jól fogadta.

– Lassan tiszteletbeli pécsinek tarthatjuk.
– Á, még nem. Igaz, valamikor, egy szép hölgy kedvéért gyakorta jöttem ide udvarolni, és apám nagynénje is itt élt.

– Tudom, a próbaidőszak mindig sűrű, mégis, volt ideje körülnézni, legalább a belvárosban?
– A színházban végignéztem szinte az összes, műsoron lévő előadást. Sajnos a gyerekdarabokat nem láttam, mert azokat délután játsszák, s akkor még tart a mi próbánk is. Mindenféleképpen el akarok menni a Csontváry Múzeumba, nagyon örülök, hogy most megszépülten újranyílt a tárlat. Egészen kivételes tehetségű, nagy festőnk ő, szeretem a képeit. Aztán a Zsolnayt is felkeresem, és elmegyek a négytornyú templomba, meg a sírkamrákra is kíváncsi vagyok.

– Milyen munkák várják legközelebb?
– A jövő szezont Zalaegerszegen kezdem, ott Lessing Bölcs Náthánjának címszerepét játszom majd, aztán Veszprémbe megyek, Szakonyi Károly Adáshibáját rendezni.

– Unatkozni továbbra sem fog.
– Nem is tudok, és nem is szeretnék! – mondja nevetve.
Időközben az asztalunkon terem a művész úr reggelije: keserű, forró fekete és fél liter tejeskávé két kiflivel. Elköszönök. Ő kézcsókkal búcsúzik. Hetvennégy éves örökifjú. A Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. És igazi úriember.