„Tisztelni kell a közönséget, ez volt az alapelvünk”

Dél-Dunántúlon a Filharmónia története összeforrt a Várnagy névvel két generáción, s több mint fél évszázadon át. Hisz apáról fiúra szállt a megbízatás. Várnagy Viktor huszonöt, Várnagy Attila huszonkilenc esztendőn át szervezte a régió koncertéletét.

hirdetés

– Szerencsém volt, mert jó helyre születtem, és gyerekkoromtól kezdve zenével foglalkoztam – réved a múltba Várnagy Attila fagottművész. – Apám a kórusmozgalomban vett részt, alapító tagja volt a Szeráfi és a Liszt Ferenc Kórusnak, emellett trombitált, s egy nyolcvantagú cserkészzenekart vezetett, mellyel 1933-ban részt vett a gödöllői világdzsemborin. Antal Gyuri bácsi szorgalmazta, hogy az Országos Filharmónia pécsi kirendeltsége apám vezetésével kezdje el munkáját 1956 januárjától. Így vehetett részt a bérletes hangversenysorozatok, köztük az ifjúsági koncertek rendszerének kidolgozásában is.

– A régi plakátok tanúsága szerint megfordult itt a kor zenei életének színe-java.
– Magyarország kulturális életébe a 60-as évek időszaka valóságos pezsgést hozott. Akkor a világklasszis szovjet művészek – és nem voltak kevesen! – rendszeresen felléphettek itt, és Nyugatról is jöhettek a szólisták, karmesterek. Nem akarom sorolni, mert rengeteg nevet kihagynék, de Szvjatoszlav Richtertől Lamberto Gardellin, Maurice Andrén és Cziffra Györgyön át Kobajasi Kenicsiróig hosszú a sor.

– Mekkora közönsége volt ezeknek a koncerteknek?
– Nagyobb, mint ma. Több bérlettulajdonos és több hangverseny is volt. De más művészeti ágak is a fénykorukat élték akkortájt, az irodalom, a tánc-, a színház- és a képzőművészet ugyancsak.

– Ilyen felvezetés után, 1981-ben vette át édesapjától a filharmóniai kirendeltség vezetését. Mire a legbüszkébb abból a közel három évtizedből, amelyet az ön irányítása fémjelez?
– A megbízatást legfőképpen annak reményében vállaltam, hogy elősegíthetem a pécsi zenekar függetlenné válását, s az ország más városaihoz hasonlóan nekünk is lehet végre önálló szimfonikus zenekarunk. Ez 1984-re sikerült is. Ugyancsak büszkeséggel tölt el, hogy 1982-ben én szerveztem meg a namuri Europa Cantatra azt a 125 tagú pécsi együttest, amely Breitner Tamás vezetésével a belga rendezvény zenekara lett. Ott ismertük meg Howard Williamst, akit pár évvel később visszahívtunk, s aki Breitner halála után itt lett zeneigazgató. Szakmailag ő tette igazán színpadképessé az együttest. Végül, amikor 1997-ben decentralizálták a filharmóniát, s közhasznú társaságok formájában létrejött a három, önálló gazdálkodású egység, legkisebbként a mi dél-dunántúli kht.-nk, akkor magunknak kellett megteremtenünk a várost, a megyét és a régiót kiszolgáló hangversenyrendezés teljes infrastruktúráját. Az akkori legmodernebb pódiumrendszert Németországból szereztük be, az egyetem Szigeti úti aulájában ma is ez használatos, bármekkora együttest el tudunk helyezni rajta. A hangszerállományunk – közte nyolc hangversenyzongora, két orgona és csembaló – is alkalmassá vált arra, hogy megfelelő színvonalon szólaljon meg zenekari művészeink előadásában az a sok remek kompozíció, amely a közönséget várta.

– Ez a technikai háttér, ám az esteken, a hangversenyek helyszínén az édesapjával önök is várták a hallgatóságot. Méghozzá az ajtóban, szívélyes vendéglátókként fogadva az érkezőket.
– Apám minden bérletesünket ismerte, s mindenkihez volt pár kedves szava. A férfiakkal kezet fogott, a szépasszonyok elvárták a puszit. De komolyan: ez a kapcsolattartás legfőbb eszköze volt. Mert tisztelni kell a közönséget. Számítógépen lehet koncertjegyet árusítani, de ez nem ér föl a személyes megszólítással. Az évadzáró koncerten mindenki kezébe kapta a következő szezon műsortervét, aztán eljött, és meghosszabbította a bérletét. Ebből állt a mi marketingünk. Mai közönségünk nagy része azokból a 70 év fölötti emberekből áll, akik apám idejében lettek a filharmónia bérletesei. Az utódomnak az lesz az egyik komoly feladata, hogy a fiatalságot is meghódítsa. Értékes és stabil programmal, nívós előadókkal ez sikerülni is fog. Hiszem, hogy van rá igény.

– Fagottművészi karrierjét nem csorbította a szervezői munka?
– Nem, egyáltalán. A 80-as évek végéig a szimfonikus zenekar főállású tagja maradhattam, rövid ideig félállásban dolgoztam, majd 1993-ban abbahagytam az aktív muzsikálást. 1964-től negyven éven át voltam a Mecsek Fúvósötös tagja, a nagyvilágban sok helyre hívtak minket rendszeresen. A 90-es évek második felében a Budapesti Strauss Zenekar fagottosaként – többek között – Párizs és Barcelona koncertpódiumain évente visszatérő turnékon játszhattam. Szakmailag komoly kihívás, anyagilag remek lehetőség volt ez számomra.

– Miként telnek a napjai ezentúl?
– Filharmóniai utódom, Szamosi Szabolcs mellett egy ideig tanácsadóként működöm. Hetven éves vagyok, de a zenétől sosem tudnék elszakadni. Donátusi szőlőnk pincéjében kialakítottunk egy 50 négyzetméteres szobát, ahol van orgona, fölviszek egy zongorát is, és legkedvesebb barátaim negyven-ötven fős közönségét látom vendégül egy-egy különleges koncertre. Az már biztos, hogy Howard Williams ősszel áriaestet fog adni, a Bartók Vonósnégyes is bejelentkezett, és persze remek pécsi zenészeket, énekeseket is meginvitálok egy-egy fellépésre. A régi idők házimuzsikálási hagyományát szeretném feléleszteni. Hátha egyszer az unokáimmal is adhatunk közös családi koncertet ott, ahol apám ezernyi zenei emléke, féltve őrzött relikviája, fotója és híres vendégkönyve városunk gazdag zenei múltját is eszünkbe juttatja.