A természetet költi át szoborrá

Akár sportoló is lehetett volna, focista vagy pingpongozó, esetleg Cousteau kapitány nyomdokain óceánjáró kutató biológus, ha első gyermekkori álmait váltja valóra Nyári Zsolt. Ám a kalandot végül az alkotásban lelte meg, s kőszobrász lett. A női test finom részleteit álmodja márványba, s élvezi, hogy a kőnek is megvan a maga akarata.

Kiskora óta szívesen rajzolt, általános iskolásként a nyarakat képzőművészeti táborokban töltötte, s noha gimnazista korában még festő akart lenni, végül a szobrászatnál kötött ki Nyári Zsolt. A szerény és céltudatos ifjúból a tehetség mellett a szorgalom sem hiányzott. Somogyszilban nőtt föl, Kaposváron érettségizett, Pécsett a rajz szak elvégzése után, Bencsik István növendékeként kőszobrászatból szerzett mesterdiplomát, a közelmúltban pedig doktori vizsgát tett.

– Eleinte geometrikus szobrászattal és expresszív, figurális munkákkal is próbálkoztam, de úgy éreztem, ami távol áll a naturális megfogalmazástól, az untat engem. Márpedig úgy nem jó dolgozni, hogy már akkor nem érdekel a szobor, amikor nekiállok. Olyan volt, mintha a saját kivitelezőm lennék, ugyanis egy geometrikus szobrot az ember előre pontosan megtervez, s tudja, milyen lesz a kész mű. Onnantól akár más is megcsinálhatná.

– Egyértelmű volt tehát témaként a női test?

– Egyszer formáztam férfitestet is, egy korpuszt, nem teljes alakost, hanem torzót, de nagyon nehéz volt fölfedeznem benne az izgalmat, az érdekességet. Számomra teljesen magától értetődő, hogy ha testről vagy testrészletről van szó, akkor az a nőit jelenti. Egy figurális munkában ott a veszély, hogy el is lehet rontani. Régen velem is előfordult, ma már nemigen, de az tény, hogy meg kell érte küzdeni. A faragás nem előre lejátszott meccs, vannak jobb és rosszabb fázisai, s menet közben is értelmezésre sarkall, fölfedezésekre vezet. Sokszor közbeszól a kő, s azért, hogy a kész forma a néző számára magától értetődő legyen, bizony sokat kell dolgozni.

– Mi volt eddig a legkülönlegesebb munkád?

– Az ezredfordulón egy barátom, Johan van Dam szentendrei galériás révén jutottam hozzá, Budapesten. A Semmelweis Egyetem egyik fakultása gyönyörű kerttel rendelkezik, ahová egy építész díszkutat tervezett, ám az nem nyerte el az ottaniak ízlését, és nem is működött hibátlanul. Ennek az átépítésével bíztak meg. Összetett feladat volt, mert azt is meg kellett oldani, hogy szépen folyjék a víz a kútból, s ne fröcsköljön össze-vissza. Az eredeti, kissé túlbonyolított építményt egy letisztult formavilágú, fekete gránitból és márványból készült, három szoborból álló együttes váltotta fel: egy különálló mű, s az átfaragott kút két alkotása.

– Milyen kővel dolgozol szívesen?

– A bazalt a legszebb, de ahhoz sajnos nehéz hozzájutni, nekem talán három-négy alkalommal sikerült. A különböző gránitokat is szeretem, akárcsak a mészkövet és a márványt. Ma egy szobrász csak ritka és igen szerencsés esetben tud válogatni az anyagok között, azzal dolgozik, amije éppen van. Mostanában hársfából készítettem szobrokat, sőt, betonból is öntöttem, s nem lenne ellenemre a műanyag sem.

– Csak a feleséged a modelled?

– Nem. Vannak gipszöntvényeim korábbi modellekről is, ha valamelyik ötletemhez épp megfelelők, akkor előveszem őket. De a feleségemről készült a legtöbb, s ha újonnan kell, akkor sem keresek már más modellt.

– Népszerű volt a hölgyek körében ez a lehetőség?

– Nem álltak sorba, ha erre gondolsz. Talán ha fotós lennék, így működne, de szobrásznál nem szoktak bejelentkezni.

– Melyik a legizgalmasabb testrész?

– Van olyan? Szerintem nincs. Arra célzol, miért csináltam annyi köldököt? Egyik hozza a másikat, egy épp elkészült alkotás is rögtön adhat újabb ötletet. Vannak erotikus munkáim, de az a formarendszer, amit egy kő megenged, mindenképpen árnyalja a témát, s a szobor a természetnek egy átköltött verziója lesz. Ettől nem válik unalmassá, pedig a görögök óta is oly sokféleképpen megfaragták! Az a köldök, amelyet Villányban készítettem, s egy évig volt látható a Kodály Központnál, hamarosan Fekedre kerül, több más köztéri alkotással együtt, ott ugyanis hazai kuriózumként egy „szoborút” épül: a turistaút mentén helyezik el a műtárgyakat, gyönyörű természeti környezetben, s két kilométernyi gyaloglással mindegyiket fellelik majd az érdeklődők.

– Másfél évtizede tanítasz. Mit adhat át egy mester a növendékeinek anélkül, hogy utánzókat nevelne?

– Szemléletet, technikai tudást, ami mindennek az alapja, emellett magatartásbeli mintát ad, egyebek mellett a szakmai tisztességről. A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában most szobrászatot tanítok, s ezt nagyon szeretem, mert a diákokkal remekül együtt tudok dolgozni. Szakiskola lévén, azért jönnek oda, hogy kihozzák magukból a maximumot.

– Tanítás nélkül meg lehet élni manapság pusztán a szobrászatból?

– Néhány barátom példája is mutatja, hogy igen, bár az az életforma olyan, mint a hullámvasút. Oktatás híján magam is rákényszerülnék arra, hogy minden pályázaton részt vegyek, mindenhova árajánlatokat adogassak, és megcsináljak kőpárkányokat, kandallókat, mindenfélét, amire megrendelés érkezik. Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, mert jobbára azt csinálhatom, amit szeretek. Igaz, sokkal könnyebb lenne, ha szem előtt lehetnék, s nemcsak másfél évente mutatkozhatnék meg az alkotásaimmal Budapesten, hanem ennél jóval gyakrabban. Mert ezen sok múlik. Főleg azért, mert a magánmegrendelések is onnan jönnek.

– Sosem jutott eszedbe, hogy külföldön próbálkozz?

– Régen rengeteget utaztam, de jó tíz éve ezt abbahagytam, a család miatt. Horvátországban, Japánban, Olaszországban sok helyütt jártam, de meguntam ezeket a „férfitáborokat”, művésztelepeket. Eleinte buli volt, de mára kiöregedtem abból, hogy szállásért és ételért cserébe, ingyen dolgozzak. Lehet, hogy a Milánói Akadémia invitálását komolyabban kellett volna vennem a 90-es évek második felében, de akkor nem éltem a felkínált lehetőséggel. Tavaly Amerikában tölthettem egy hónapot, és az nagyon jólesett, noha ugyanúgy nem hozott pénzt, ám a tengerentúlra másként valószínűleg nem juthattam volna el. Lois Viktor művésztelepén dolgozhattam, Boston mellett. Otthagytam négy kisebb szobrot, de így is megérte. Bejártam a környéket, ahol rengeteg nagy kiállítóhely van a meghökkentően kis városokban is. Elutaztam New Yorkba, megnéztem egy csomó múzeumot, szóval nagyszerű volt! Most, hogy a doktorim is megvan, szívesen tanítanék ott egy-egy szemesztert.

– Kétlaki lettél, Pécs és Feked „osztozik” rajtad.

– Pécshez köt a napi munkám, a tanítás is, az alkotás is, a Bázis művészegyesület is, amely ennek terepet ad. De lélekben fekedi vagyok, a hétvégéket és az egész nyarat ott töltjük a családdal. Az a szabadság világa! Sohasem lett volna lehetőségem ilyen sváb házat építeni, mint amilyenünk ott van: négyméteres belmagasságú szobák, nagy ajtók, óriási ablakok, és tér, ott mindennek tere van! A gyerekek is imádják.

– Akik mind továbbvihetik a művészi vonalat.

– Flóra most felvételizett a képzőművészeti egyetemre, ő szobrász akar lenni. Nem biztos, hogy követ farag majd, hisz manapság tollpihéből is lehet szobrot alkotni, sőt, az is lehet, hogy installációkkal foglalkozik majd vagy videoművész lesz. Faragott követ is, fát is, és főleg állatszobrokat készített. Még nem járt óvodába, de engem elkísért a műterembe, s míg én dolgoztam, ő is folyton faragott, bütykölt valamit. Borbála 12 éves, festőnek készül, és nagyon ügyes. Gáspár egy évvel fiatalabb nála, s azt mondja, szobrász lesz, de szerintem ennyire komolyan még nem gondolkodott el a pályaválasztáson. Meglátjuk.

– A szabadidőben mi kapcsol ki?

– A foci és az olvasás. A pécsi kispályás városi focibajnokságban játszom, hétfőnként a másodosztályban, csütörtökön az öregfiúkkal. Ha nincs bajnokság, akkor egy baráti társasággal rúgjuk a bőrt. Ha pedig könyvet veszek a kezembe, az jobbára kortárs szépirodalom. Végigolvasom, ami megjelent.

– Irodalmi ihletésű munkád is van?

– Próbálkoztam vele, de túlságosan illusztratív lett, annak pedig a szobrászatban nincs helye. Miként a lila gőzös ötleteknek sincs. De a mélységnek és a tisztaságnak annál inkább.

1 hozzászólás

Comments are closed.