Bemutató: “szembesíti a nézőt önmagával”

Ingmar Bergman világhírű alkotása, a Jelenetek egy házasságból színpadi adaptációját tűzi műsorára a Pécsi Nemzeti Színház Esztergályos Károly rendezésében március 2-án 19 órakor az N. Szabó Sándor-teremben, Darabont Mikold és Oberfrank Pál, valamint Györfi Anna és Széll Horváth Lajos főszereplésével. A teátrum a pénteki premierrel tiszteleg a múlt hétvégén 88 éves korában elhunyt svéd színész, Bergman filmjének (és számos más alkotásának) férfi főszereplője, Erland Josephson emléke előtt.

hirdetés

– Nem tudom pontosan megfogalmazni, milyen gondolatmenet mentén született meg az eredeti, többrészes filmforgatókönyv nyomán a mi színpadi játékunk, de amit a legfontosabbnak tartottam, az benne van az előadásban – kezdi beszélgetésünket Esztergályos Károly rendező. – Előzetes koncepcióm nem volt, az érzéseim vezéreltek. Csak az első jelenetben hagytam meg a másik házaspárt, Péter és Katarina kettősét, akik azért olyan fontosak, mert előrevetítik a főszereplők, Johan és Marianne sorsát. Minden más szereplőt kihúztam. Izgalmas munka így formálni egy alkotást, s aztán még érdekesebb összevetni mások adaptációival.

– Mi érdekelte leginkább a két főszereplő kapcsolatában?
– Az egymáshoz tartozás, az egymással élni nem tudás és az egymás nélkül élni nem tudás állandóan változó ambivalenciája. Nehéz meghatározni, mert attól furcsa ez a darab, hogy körkörös szerkezetű, azaz nem érünk el egyik pontból a másikba, sőt, a jeleneteken belül sincs efféle építkezés. Mindig ugyanoda jutunk vissza, csak épp egészen mások a körülmények: már nem házasok, már nem azzal házasok…

– E munka kapcsán korábban úgy fogalmazott: az emberi kapcsolatok lehetetlensége izgatja.
– Valamikor régen, a pályám legelején, huszonévesen, amikor megkérdezték tőlem, mi érdekel, megszerettem ezt a mondatot, pedig akkor valószínűleg még nem is voltam tudatában, mennyi igazságot rejt. Sok minden érdekes tud lenni színpadon és filmen, de úgy gondolom, mindig az a legizgalmasabb, amikor két ember egy szobában, egy térben, a külvilágot kizárva együtt marad, és köztük történik valami. Vagy nem történik. Évtizedekkel ezelőtt, ha jól belegondolok, már vagy harminc éve, amikor többek között Rázga Miklósnak és Oberfrank Pálnak filmszínészetet tanítottam, foglalkoztam ezzel a forgatókönyvvel. Több jelenetet megcsináltunk belőle, mert műhelymunkára nagyon alkalmasnak találtam. A lényeg pedig az 1973-as film elkészülte óta mit sem változott. Talán mert Bergman ennyire érzékeny volt a témára. Vagy mert az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlansága ennyire örök.

– A férfi főszerepre Oberfrank Pált hívta meg.
– A színművészeti után dolgoztam vele pár alkalommal, igaz, a mostaninál kisebb szerepekben. Ezért is örülök nagyon, hogy el tudta vállalni ezt a komoly feladatot. Darabont Mikold pedig olyan formátumú színésznő, aki egymaga elég ok lett volna arra, hogy a teátrum elővegye a darabot.

– Korhatáros lesz az előadás?
– Nem. Semmi olyan nincsen benne, amit egy tizenéves nem láthat. Igaz, bizonyos lelki érettség kell hozzá. Mert ez a történet rettenetes erővel szembesíti a nézőt önmagával, az életével. De ha lesz, aki elgondolkodik rajta, már érdemes volt létrehoznunk.