Prometheus-kritika: a tehetséges Mr. Ridley

2012 egyik leginkább várt filmje Ridley Scott Prometheusa, amelyet a rendező híres, 1979-es  Alien-filmjének előzményeként is emlegettek. A pénteki bemutatót követően Szalóki László filmesztétát, a Virage nevű pécsi folyóirat és blog szerzőjét kértük fel, hogy értékelje a mozit.

hirdetés

Az 1979-es alapmű után Ridley Scott visszatért kultikus univerzumához. Vajon sikerült-e ezzel a mellékággal a lehetetlen: újra életet lehelni a falloszfejű szörnyek univerzumába?

Ridley Scott rendezői pályafutása olyan, mint a bujdosó útvonala a nemzeti himnuszunkban. Amikor azonban bejelentette, hogy visszatér a témához, rögtön megnőtt az érdeklődés és az elvárások. Pláne mikor kiderült, hogy nem pusztán előzmény készül.  Kibővítik, újraértelmezik ugyan az idegenek világát, de maguk a xenomorfok nem lesznek benne. De hiába tiltakoztak az írók, Spaihts és a Lostból ismerős Lindelof az alien-skatulya ellen, sokat újrahasznosítottak. Már az előzetesekből is leszűrhető, hogy a film az Alien, a 2001: Űrodüsszeia és A dolog keresztezése lett. De egyebet fel tud-e mutatni?

A színészi játék korrekt. Michael Fassbender androidként zseniális, helye lesz a filmtörténetben, akár a Szárnyas fejvadászban Rutger Hauernek. A svéd Noomi Rapace viszont alulmarad az emancipáció poszterhősével, Ripley-vel szemben, és ez csakis a film hibája. A látvány azért ott van a szeren. Az első rész hívei a stílus láttán megint elcsöppenhetnek, de a festő Giger nevét hiába keresnénk a stáblistán. A 3D-t viszont okosan használják.

Kár, hogy olykor itt is homályos a mozgás. Mindemellett az eredetivel összevetve a Prometheus bár jól fésült, de jellegtelen. Könnyen csalódhat, aki nem csak agyatlan kikapcsolódást vár tőle. A sokk-jeleneteket, például a bizarr császármetszést leszámítva nincs olyan momentum a filmben, ami komolyabb feszültséget váltana ki, ugyanis nincs igazán kivel azonosulni. Ráadásul az Alien feszes ritmusához képest zavarba ejtő, hogy bár most több szálon támad a Halál, de ad hoc történnek a dolgok.

Nem tudni, hogy a Fox megnyirbálta-e a forgatókönyvet, de a végeredmény igen bárgyú lett. Egyszerre akart az élet értelmét kereső sci-fi és borzalmas űrhorror lenni, de egyik sem sikerült. A saját maga által feltett kérdésekre nem hogy választ nem tud adni, a kérdéseket is rosszul teszi fel. Az örök élet titkát kereső megtört, beteg Weylandből például vakbuzgó idealistát csinál, a néző pedig csak feszeng: tényleg csak katolikus frázisok puffogtatására futotta a 2001: Űrodüsszeia örökéből?

Döbbenetesek a logikátlanságok is. David játszi könnyedséggel csinál hülyét a menő tudóscsapatból, a szálak összeférceltek, a film végén lévő menekülés pedig nagyban emlékeztet a Kengyelfutó Gyalogkakukkra. Mégsem a butasága zavar. A nyitójelenetből kiindulva lehetséges, hogy hőseink a nyers életteremtő energia hatalmát nem értve, csupán saját korlátoltságuk miatt élik meg horrorként az eseményeket. Ebből kiindulva a film épp olyan, mint maga David, a legjobban kidolgozott karakter, intelligens és pszichopata. Épp ezért javaslom mindenkinek a megtekintését. Nem csupán megosztja a közönségét, de zavarba ejtően hasadt élményt vált ki. Túl vagyok rajta. Számomra ez a film már csak „az, amiben a csaj tintahalat szült”.