Az egyik legnehezebb és legmegterhelőbb élethelyzet, ha szerettünk megbetegszik, és az eltávozását megelőző időszakban ápolásra szorul. Ebben a végső stádiumban azonban olyan szép dolgok is történnek, melyek lehet, hogy máskor soha nem történnének meg. Ezt a szépséget igyekszik megmutatni könyvében Dénes Anett, aki beteg édesapja életének utolsó egy évéből mesél el tíz megható történetet.

hirdetés

– Ha jól tudom, te nem pécsi vagy.
– Egy Pécstől 40 kilométerre fekvő 300 fős zsákfaluból, Bakócáról származom. 12 évesen a Janus Pannonius Gimnázium hatosztályos osztályába nyertem felvételt. Annak ellenére, hogy már ilyen korán elköltöztem, nagyon erősen kötődöm a szülőfalumhoz. Középiskola után történelem-néprajz szakosként végeztem a PTE Bölcsészettudományi szakán, majd a földrajz szakot is elvégeztem Pécsen, levelezőn pedig Waldorf osztálytanító képesítést szereztem.

– Érezhetően tanítóvénával vagy megáldva. A főiskoláról kikerülve dolgoztál gyerekekkel?
– Tízéves korom óta néptáncolok – jelenleg a Mecsek Táncegyüttes tagjaként – ebből fakadóan már a főiskoláról kikerülve elkezdtem népi gyermekjátszó foglalkozásokat tartani. Két évig tanítottam a Forrás Szakiskolában, majd a Kisgyermek Szociális Intézmények által közrefogott pécsi bölcsődékben kezdtem el dolgozni. Itt játszóházat vezettem, és népi gyermekjátszó foglalkozásokat tartottam munkám keretében, és azon kívül is.

– Mindezzel gyökeresen szakítottál, és átnyergeltél a vendéglátásra. Miért?
– Tíz évig foglalkoztam gyerekekkel, aminek tudatosan véget vetettem. Úgy éreztem, hogy munkám során csak a társadalom egy részével találkozom, és szerettem volna nyitni, kicsit máshova helyezni a fókuszt. Ebben az időszakban hunyt el édesapám, és szerettem volna egy olyan helyen dolgozni, ami kevésbé terheli meg a lelkem. A Reggeliben találtam meg a helyem, ahol végigjárva a ranglétrát egy évig üzletvezetőként dolgoztam. A vendéglátózás tudatos váltás volt nálam, a pörgős, feszített munkatempó, és az összetartó közösség segített a felszínen maradni édesapám halála után, és hozott ki abból a mélységből, fájdalomból, ami ahhoz kellett, hogy megírjam a könyvem, A hozzánk tartozót.

– Hogy jött az ötlet, hogy papírra vesd ennek a nehéz időszaknak a történeteit?
– Rengeteg sajnálkozó emberrel találkoztam, akik részvétüket nyilvánították, hogy milyen nehéz nekem. Próbáltam elmondani, hogy ebben az egészben vannak szép dolgok is, hogy amellett, hogy nehéz, annyi ajándék van ebben a betegségben. Nem tudtam szavakba önteni, miért, mert az emberek csak azt látták, hogy gondozni, ápolni kell őt. Azt éreztem, ha a szép oldalát meg tudnám mutatni az embereknek, akkor megértenék ők is, hogy a végső stádiumnak is van értelme. Ekkor kezdtem el írni a könyvem.

– Mesélj a könyv apropóját adó történetekről, kettőtök kapcsolatáról!
– A könyvben tíz személyes, családi történeten keresztül próbálom megmutatni azt, hogy ezek a roppant nehéz élethelyzetek miatt olyan dolgok is megtörténnek, amik amúgy sosem történnének meg.

– Mire gondolsz?
– Édesapám világéletében egészséges, székely származású ember volt, zárkózott, távolságtartó személyiséggel. Az, hogy élete utolsó két évében muszáj volt közel engednie minket magához, ahogy megfoghattam a kezét, megpuszilhattam, vagy megölelhettem, a betegsége előtt elképzelhetetlen volt.

Amikor először megműtötték, mondtam neki, hogy mostantól mindig, amikor találkozunk, meg fogom ölelni. Ő ezt elfogadta, mindig tűrte, de sosem karolt át. Egy alkalommal, amikor siettem a buszra, nem volt időm megölelni. Ő csak állt, nézett, és várta az ölelést.

– Hogyan tovább?
– Egyelőre keresem az utam. Nagyon szeretem a népdalokat, és imádok énekelni, de csak olyanba fogok belevágni, amiről érzem, hogy hitelesen tudnám csinálni.

Hirdetés