Pécsi volt, hős volt, a kommunisták lelőtték

Málics Ottó, a mecseki láthatatlanok egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője 1956. november 14-én kapott halálos fejlövést a pécsváradi rendőrőrs ostroma során. Vele volt Nagy János is, akinek visszaemlékezéséből kiderül, hogyan is zajlott le a tragikus tűzharc, mely a forradalom legkitartóbb ellenállómozgalmának végét jelentette.

A mecseki láthatatlanok időrendben harmadik és egyben legtragikusabb összecsapására november 14-én került sor. Ez volt az egyetlen szervezett, igazán komoly akciójuk, tevékenységük ugyanis alapvetően a járőrözésben, fegyver- és lőszerkeresésben, gyógyszerkutatásban, felderítésben merült ki. Az akció során a pécsváradi rendőrőrsöt támadták meg, ahonnan fegyvert akartak szerezni. A küldetést feltehetően sikerrel teljesítették volna, ha nem a támadás közepén kanyarodott volna be az őrs közelébe egy osztag rendőr, akik épp lőgyakorlatról érkeztek vissza. Tűzharcba keveredtek, de nem a gyakorlatról érkező rendőrökkel, mint az a Dunántúli Napló 1996 októberében megjelent cikkéből kiderül. A tűzharcban egy rendőrt lőttek agyon, és itt kapott végzetes fejlövést Málics Ottó is, a láthatatlanok egyik legfontosabb katonai vezetője.

Nagy János 1996-ban és a forradalom idején (forrás: Dunántúli Napló archívum)

Nagy János vezette azt a terepjárót, amivel a láthatatlanok a lövöldözés helyszínét elhagyták. Így emlékezett vissza a történtekre:

„Az volt a parancs, nincs többé értelme az ellenállásnak a Mecsekben, le kell fegyverezni a pécsváradi rendőrőrsöt, megszerezni a gépkocsijukat, és azon távozni Jugoszlávia felé. Málics Ottó elrendelte, hogy senki se használjon fegyvert. A felkelők elhelyezkedtek a pécsváradi Szentháromság szobor mögött. Máliccsal ketten lementünk a járdán. A rendőrség kapujában meghallottam, ahogy a rendőrségi kocsi bekanyarodott a kapu elé, Málics kilépett, megállásra szólította föl a kocsit, a rajta lévő rendőröket pedig arra, hogy adják le a fegyvereiket. Ekkor hátul az udvaron kinyílt egy ajtó, kilépett rajta egy rendőrtiszt és pisztolyával tarkón lőtte Málics Ottót. A rendőrök leszálltak a dzsipről, a fal mellé sorakoztak a járdán, ketten fönt maradtak a kocsin.”

Tankkal „vigyázzák a rendet” a Széchenyi téren (forrás: Régi Pécs)

Ezt követően – derül ki Nagy János visszaemlékezéséből – a pisztolylövés hallatára a szobornál megbújó láthatatlanok lőni kezdtek, de nem a rendőrökre, nem is találtak el senkit.

„Én odakiáltottam nekik, hogy vége, Ottó megsérült. Mondtam a rendőröknek, a fegyvereket és a kocsit akarjuk. Bedobálták a kocsiba a fegyvereket, én kitolattam a térre, és elindultam a főutcán nyugat felé. A két rendőr a kocsin azt mondta: szeretnénk veletek menni a Mecsekre. Ezután óriási sortűz zúdult ránk a rendőrség ablakából. Ekkor sebesült meg a kocsin Habling László rendőr. Találat érte a hűtőt is, mire a várhoz értünk, beégett a motor. Hablingot társa Pécsváradon vitte orvoshoz, mi két tányéros golyószóróból hordágyat készítettünk, arra tettük Málics Ottót, akkor még élt. A komlói kórházba vitték a társaink. Mi visszamentünk Vágotpusztára, ahol november 15-én Horváth Géza parancsnok, fedőnevén a Gazda föloszlatta a mecseki ellenállást. A legtöbben Jugoszláviába távoztak, én hazamentem. Nyugodt volt a lelkiismeretem, nem követtem el semmit. Naiv voltam, 7 évre ítéltek, 1960-ig voltam börtönben, 1989-ig kellett jelentkeznem a politikai rendőrségen.”

Az őket üldöző szovjetek elől a még menekülő láthatatlanok Bélvárnál jutottak át Jugoszláviába november 22-én. Itt és ekkor, az ’56-os forradalom legtovább kitartó harcosaiként végleg letették a fegyvert.