A Mecseki Láthatatlanok voltak az utolsók, akik letették a fegyvert az országban az 1956-os forradalom és szabadságharc brutális vérbe fojtása után. A Pécs feletti erdőkben harcoló hősök számos rajtaütést hajtottak végre szovjet csapatokon, míg végül november közepén feloszlatták magukat. A szovjetek bevonulása után a kommunista propaganda már a rend helyreállításáról-helyreállásáról beszélt, a Mecsekben zajló harcokról pedig természetesen más megvilágításban írt, mint ahogy azt ma látjuk.

hirdetés

A Dunántúli Napló 1956 novemberének számaiban érdekes újságcikkekre bukkanhatunk. Ebben az időszakban még folytak a harcok a Mecseken, így győzelemről nem lehetett harsogni. Az újságok hasábjain a fegyver letételére felszólító cikkek mellett olyan – vélhetően teljesen fiktív – beszámolók jelentek meg, amiket a gerilláktól elmenekült, Pécsre visszajutott fiatalok meséltek a Láthatatlanok borzalmairól.

Sakkban tartott fiatalok

November 8-án a Nem lesz bántódásuk beszédes címre hallgató cikkben a Mecsekben zajló összecsapásokról írnak. Megszólal egy, a fegyverétől már megvált, megfélemlített fiatal gyári munkás, aki elmondta, hogyan sikerült visszatérnie családjához. Szerinte agyonlövéssel tartották sakkban a hazavágyódó, már tetteit és gondolatait megbánt fiatalokat. A cikkben több száz olyan fiatalról írnak, akik otthagyták a zendülőket. Visszatértek, ahol természetesen a vezetés megfeddte őket, ám szüleiknek nem mondtak semmit és folytathatták munkájukat. Nem lett bántódásuk.

„Rend van, csend van”

November 10-én egy beszélgetést közölt a Dunántúli Napló a pécsi szovjet katonai parancsnokkal, aki beszámolt a Mecsekben zajló harcokról és az eredményekről. Elmondta, a Mecsek déli részén már nincsenek csapatok, abbamaradtak a küzdelmek, feloszlottak az ellenállók. Rend van, csend van Baranya egyéb régióiban is. Természetesen egyetlen fegyver nem dördülhet el, ugyanakkor a tankokat még nem áll módjukban visszavonni, a „biztonság kedvéért”.

Tankok 56-ban a Széchenyi téren – a Mecsekben is sokáig járőröztek

A könnyező fiatal fiú meséje

Nyilvánvalóan nem hagytak alább a küzdelmek a Mecseken, így az újság ismét a pszichológiai, lelki ráhatás fegyverével élt, hátha sikerül a közvéleményt a Láthatatlanok ellen fordítani. November 15-én egy gyászos hangvételű, terjedelmes cikk jelent meg „A fiú, aki lejött a hegyről” címmel. A féloldalas írásban egy tizenkilenc éves legény meséli el azokat a napokat, amiket a Mecseki Láthatatlanok köreiben töltött. Szerinte véletlenül keveredett bele az események közepébe, jó mókának tartotta, hogy fegyvert is kapott. „Becsületes, tiszta szeme nem hazudik”. Majd elmondja, hogy a kezdeti hatvan főből csak tizenhatan maradtak meg, arra a kérdésre pedig, hogy ő miért nem jött el, a következőt feleli:

Féltem. A Gazda (a csapat parancsnoka) kiadta hétfőn a parancsot, aki lemarad, vagy szökni próbál, lőjék agyon. Féltem… ha megszököm, nem sikerül: agyonlőnek. Ha sikerül és az oroszok fognak el: akkor is agyonlőnek (…) Odafönn nem volt amnesztia. Két fiú nem akart, nem tudott tovább menni. Ez szerdán volt, ha jól tudom, hetedikén… A Gazda tarkón lövette mindkettőt.

„Egy hét a hegyen, a félelem hegyén elég volt ahhoz, hogy ez az érzés, hogy ez a lelkesedés semmivé olvadjon, hogy ne maradjon más a lelkében, mint a félelem, a kétszeres szörnyű rettegés” – írja az újságíró. Hogy a sztorinak mennyi az igazságtartalma, azt mindenki döntse el maga.

Pécsváradi krónikák

A nevezetes pécsváradi összecsapás november 14-én történt. A Mecseki Láthatatlanok fegyverszerzés érdekében ütöttek rajta a rendőrkapitányságon. Az akció sikerrel zárult, ám fejlövés érte a csapat vezetőjét, Málics Ottót, a fiatal szabadságharcost. A számos sérültet gyalog szállították el az erdőkbe. Ezek a beszámolók alapján rekonstruált tények.

A Dunántúli Napló november 17-én tudósított az összecsapásról. Úgy tudják a helyi rendőrök éppen a homokbányából tértek vissza, ahol a fegyvereiket próbálták ki, amikor meglepetésszerűen lőni kezdték őket a kapitányságnál. Úgy hullottak el, akár a legyek, az egyik megsebesített szemtanút kétszer is megsorozták a fiatalok, akik 17-18 év körüli, nem helyi fiúk voltak. Ahogy azt az újság tudni vélte, egy civil családot is megtámadott a csapat egy másfél éves kislánnyal együtt. A kislányt kórházba szállították, a cikk írója pedig egy terjengős szózattal emlékezik meg a történtekről:

Ígérjük neked, kivesszük a fegyvert azok kezéből, akik rátok – védtelen kislányokra és mamákra – emelik fegyverüket. Aludj jól és gyógyulj meg minél előbb! Mi – akik boldog jövőt készítünk elő számodra – őrködünk feletted.
Tudósítás a Dunántúli Naplóban

Bűnbánó fiúk és lányok

November 29-én már joggal írja az újság, hogy elcsendesedtek a fegyverek a Mecsekben, hiszen ekkorra az ellenállók közül már alig voltak, akik járták az erdőket. Annak ellenére, hogy már jóval korábban leszögezték: ha rájuk támadnak, visszalőnek, a szovjet csapatok az Abaliget és Orfű térségében bujkáló szabadságharcosokat tankokkal, páncélosokkal oszlatták.

Közülük tizennyolc főt, fiatal fiúkat és lányokat hoztak Pécsre, akik a korábbi társaikhoz hasonlóan elmondták, agyonlövéssel fenyegették, félelemben tartották őket az ellenálló fegyveresek. Ők bizony nem erre számítottak, lelkesen indultak, ám belátták, hogy semmi esélyük és már régen abbahagyták volna a Mecsekben való kószálást. Ügyükről az ügyészségi vizsgálat után a bíróság döntött.

Az amnesztia, a megbocsátás és a tolerancia hirdetésekor, ennek jegyében később komoly megtorlás vette kezdetét mindenki ellen, akinek a neve összeköttetésbe kerülhetett a Mecseki Láthatatlanokkal. Voltak, akik még az év hátralévő részében küzdöttek, ám ők is kénytelenek voltak menekülőre fogni, külföldre emigrálni, a szerencsétlenebbül jártakra pedig a megtorlás várt.

Forrás: Dunántúli Napló Archívum

Hirdetés