Sorozatunkban ezúttal egy igazi tüke, Wesztl László, avagy mindenki papája mutatkozik be. Mástól talán szerénytelenségnek tűnne, Papa – vagy Öreg Medve – azonban joggal állíthatja: Pécs az ő városa, a város történetei egyúttal az ő történetei is. Lássuk, miért éppen a Rókusdombot választotta kedvenc pécsi helyének. 

Eredetileg 21 évig uránbányászként dolgozott, majd vendéglátással kereste a kenyerét. Kiszolgálta a vendégeket korábban az Áfiumban, a Blues Pubban, a Dantéban, a Jamben, jó ideje pedig a Monte Cristo sörcsapja mögött láthatjuk őt, Papát.

– Honnan a Papa és az Öreg Medve nevek?

– A gyerekeim mindig papának hívtak és ez rám ragadt az Áfiumban is, mikor kiskorukban bejöttek meglátogatni. Először csak a kollégák, később a vendégek is így hívtak. Mára pedig már beleöregedtem a névbe, így ismernek a városban. Az Öreg Medve az indián táborokból ered, hiszen ott mindenkinek van indián neve. Mivel 28 éve, mikor elkezdtük, már én voltam a legöregebb, adta magát az elnevezés. Igazság szerint nem sokat gondolkoztunk rajta.

– Mesélj egy kicsit az indián táborokról, miért fontosak neked?

– Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem az indián történeteket, mindent tudtam az amerikai őslakosokról. A tábor maga igazából egy kézműves tábor, ahol abból a megközelítésből nézzük a dolgokat, amiből a természeti népek. Egyrészt természetes anyagokból dolgozunk, másrészt nem nyúlunk feleslegesen semmihez. Például nem engedek a gyerekeknek feleslegesen leszedni növényeket, hogy koszorút fűzzenek belőle, hiszen egy óra múlva elszárad és kidobják. Ha találsz két gyümölcsöt, egyet hagyj ott az unokádnak, mondta az öreg indián.

„Amikor kilépünk az ajtón, akkor a Földanyára lépünk. Tudjuk, hogy meg kell őrizni, hiszen nem a miénk!”

– Miért pont a Rókusdomb környékét választottad kedvenc pécsi helyednek?

– Itt lakott a nagyapám a domb tetején, mai napig megvan az 1907-ben épült ház. Anno itt rengeteg kis forrás nyílt, ezekből vittünk gyerekkoromban vizet. Nagyon kedveltem ezt a környéket, olyan kis zegzugos volt. A mostani Pollack épületének helyén egy néninek volt a kertje, ami nekem vadregényes táj, egy ősrengeteg volt.

– A sörgyár is más volt akkor?

– Nagyapám régen a gyárban dolgozott, nyugdíjas korában pedig visszajárt portásként; a házától körülbelül 17,5 métert kellett csupán megtennie odáig. Ekkor én még gyerek voltam, a sörgyárban voltak lovak, amikkel a hordókat szállították szekéren a kocsmákba. De voltak az istállóban verebek és patkányok, mindenféle érdekesség, ami szintén hozzátett a kalandokhoz, meg lehetett őket bámulni.

Papa mesél, háttérben pedig a nagypapája volt háza

– Sok időt töltöttél a nagyapádnál?

– Rengeteget. A gyerekkórház kertjén jöttem mindig át, Idrisz Baba türbéje is ott van, illetve ez szintén egy eléggé elvadult táj volt. Fejben mindig harcoltam, játszottam, hogy indiánként kalandokba keveredek ott. A felújítás után persze már nem volt ennyire izgalmas. Nagyapám háza mellett volt még egy ház, de azt lebontották. A gyerekkori látképemre leginkább csak a domb és a gyerekkórház épülete emlékeztetnek. A régi Pécsnek nagy részét eltüntették ezen a környéken is, ennek ellenére nagyon szeretem ezt a várost.

– Van valami hozzá kapcsolódó történet, ami számodra kiemelkedően fontos?

– A nagyapám nagyon sokszor mesélt, vagyis ő úgy mondta, hogy halandzsázott. Ő találta ugyanis ki a meséket, amiket imádtam hallgatni. Én is nagyon szeretek mesélni. Idősebb kori emlékem is sok van róla, már nagyobb fiú koromban sokat jártam hozzá beszélgetni. Az eredeti szakmája nyomdász volt és a könyvek szeretetét idős koráig megőrizte, sokat olvasott. Talán ennek is lehet betudni, hogy nagyon sok mindenről lehetett vele beszélgetni. Nem hagyott mindent rám, felnőttszámba vett engem, még a politika is szóba került mindig közöttünk.

– A Monte Cristóban sokszor táncolnak az idegeiden, ezt hogyan kezeled?

– Viszonylag türelmes ember vagyok, sokan csodálkoznak is ezen. Az ok kapcsolódik a katonaságnál töltött éveimhez. Huszár voltam két évig, ott szereztem állatidomári papírt. Szoktam is viccből mondani a vendégeknek, hogy régebben lovakkal dolgoztam, most pedig disznókkal. Csúnya dolog ezt mondani, de van, amikor megérdemlik, az itallal néha együtt jár.