Magyar – nem magyar

CZIGLÁNYI ZSOLT jegyzete

Őseim közül anyai nagyanyámban élt a legmélyebb hazaszeretet, őt érdekelte a legjobban a magyar történelem és a nemzet sorskérdései. Ez a nagyanyám a Havihegyen élő német családból származott, a szüleivel és a rokonsággal németül beszélt. Úgy volt magyar, hogy közben német is volt. Az apja jól megértette magát a környékbeli délszlávokkal is, az utcán egymást érte a német és a horvát szó.

Nagyanyám mindig azt mondta, a különféle népek jól kijönnek egymással, amíg a politikusok egymásnak nem ugrasztják őket.

Mert akkor elkezdődik az, hogy ki a magyar és ki az idegenszívű. Meg hogy ki az európai és ki a mucsai. Meg hogy Vidnyánszky Attila ukrán, migráns, Karsai György meg honnan tudná, mit jelent magyarnak lenni. Ez az ellenségkereső és kirekesztő magatartás aggasztó: ha abba nem hagyjuk, még sok bajt és szenvedést fog okozni nekünk.

Nincs olyan, hogy „a nemzeti oldal”. Mindannyian a nemzeti oldalon állunk. Akik a magyarság értékeit, kultúráját magunkénak érezzük, akik Magyarországot a hazánknak tekintjük, vagy a magyar közösséghez tartozónak valljuk magunkat, azok mind a nemzeti oldalon állunk. Függetlenül attól, hogy a határon innen vagy túl élünk, hogy milyen nézeteket vallunk, mi a vallásunk, ha van egyáltalán. A magyarság olyan ernyő, ami alá mind beférünk, ami nem követel magának kizárólagosságot: lehet valaki magyar úgy is, hogy nem magyar az anyanyelve, hogy nem Magyarország a hazája, hogy közben egy másik kultúrához is tartozik, és az is lehet, hogy annak az érzése erősebb benne, mint a magyarságé. Egyik sem zárja ki, hogy a magyar történelmet, kultúrát, a magyar népet magáénak vallja, ismerje, szeresse, és ezáltal a magyar közösséghez (is) tartozzon.

A nemzeti érzés, a valódi hazaszeretet nem zárja ki más népek tiszteletét, értékeik, jogaik elismerését sem. Inkább azt látjuk, hogy azok a nemzetek sikeresek, amelyek ismerik és megbecsülik a többi népet, tanulnak tőlük, a gazdaságukba, kultúrájukba beépítik az ellesett hasznos és értékes dolgokat.

Tévedés ne essék: csak azért, mert magyarok vagyunk, még nem kell mindenben egyetértenünk. Lehetnek közöttünk parázs viták, éles ellentétek. De van egy nemzeti minimum: nem kérdőjelezhetjük meg egymás magyarságát.

Békés és építő hazaszeretetre kell törekednünk. Olyan nemzeti érzésre, amely felelősséget érez a nemzet minden tagjáért, emberséges és szolidáris, kiáll a szabadságért, az egyenlő jogokért és az élhető, békés jövőért. És mindezt úgy kívánja minden magyarnak, hogy közben éppúgy kívánja minden más nemzetnek is.

Illyés Gyula 1939-ben így írt erről: „A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában.”

A jövő nemzedék számára ez a nemzeti érzés, ez a fajta magyarságtudat lelkesítő és örömmel vállalható. Mert egy kicsinyes, gyűlölködő, kirekesztő közösségtől minden normális ember idegenkedik. De egy jóra törekvő, egymással szolidáris nemzethez jó tartozni. 

A jövőnk múlik rajta, hogy még időben észhez térünk-e.

A szerző kozármislenyi plébános

Cziglányi Zsolt

hirdetés
Hirdetés