„Körbenézek: remek belvárosi helyek, patinás épületek, csobogó szökőkutak körülöttem” – írja a Mecseki Srácok.

hirdetés

Ha azt mondom, hogy először nem jelentettél semmit, akkor talán kicsit füllentenék. Több száz kilométer távolságból, a nagyváros szén-dioxid-rengetegében valószínűleg sokszor ki se láttam a letargiából és a kedvtelen egyhangúságból, de valahogy mindig felkaptam a fejem, amikor a villányi térség szóba került. No, nem csak az isteni nedű hallatán, hanem sokkal inkább azért, mert nekem a dél mindig kicsit előcsalogatja a dolcsevítát. Bár hosszú időn keresztül az általános iskolai osztálykirándulásokból táplálkoztam – szinte vénásan –, amikor is lelki szemeim előtt a dzsámi karöltve egy lepusztult belvárosi szállóval integetett a messzeségből: ami nettó hazugság!

Aztán egyszer csak nyár lett és tökéletes idő: fogtam magam és újra visszalátogattam, reménykedve abban, hogy dél felé – és a dolcsevíta felé – közeledve kicsit mélyebbet szippanthatok szomszédjaink tengerének sós levegőjébe. A Széchenyi tér felé érve napvitorlák árnyékában, óriás leanderek társaságában sasszéztam az utcán: irtó kellemes volt. A szépen simuló, ezeréves múltat magukba záró térkövek, a klasszikus polgári, díszes homlokzatok bekeretezték a fejemben eddig üresen álló képet és töltötték meg olyan szépen élettel, hogy már értem, miért vártam ennyire az újratalálkozást.

Vidám diákok, utcazene és nyüzsgő, jókedvű emberek: ez várt a főtéren. És sehol a „meki” – hála Istennek! Körbenézek: remek belvárosi helyek, patinás épületek, csobogó szökőkutak körülöttem; amikor megszólal a harangjáték, ez jut eszembe: „Ha az ember megtalálja az álmát, könnyű lesz az útja. De nincs örökké tartó álom, mindegyiket újabb váltja fel, és egyiket sem szabad fogva tartani.”

Akkor én most megtaláltam, és itt helyben fogok keresni még sok ilyen pillanatot!