Nem akármilyen dolgok miatt panaszkodtak a régi pécsiek!

A régi pécsi panaszleveleket bújva gyorsan kiderül, hogy bizony a pécsiek több mint fél évszázada is nagyon komolyan ki tudtak fakadni az őket érintő kisebb-nagyobb problémák miatt. 

Ha a régi pécsi panaszleveleket olvasgatjuk, nem csak – mai szemmel nézve – vicces, humoros szövegeket olvasunk, hanem kordokumentumokat, melyekből kiderül, hogy milyen problémákkal kellett szembesülniük a korabeli pécsieknek, a problémákból pedig talán egy nagyobb képet is kaphatunk a város második világháború utáni működéséről. Az alábbiakban az 1940-es évek végén, a Dunántúli Naplóban indult „Olvasó hangja” rovatból szemezgetünk.

A posta, a kút, és a meszesi kisdiákok esete

Jól mutatja a meszesi állapotokat az a levél, mely 1949 áprilisában érkezett a laphoz. A levelet a Meszestelepi Szülői Munkaközösség írta, a méltán kiakadt szülők pedig a pécsi postaigazgatóságnak mentek neki. Íme az ok, amit ma sem néznénk jó szemmel, de szerencsére nem is kell:

„A Pécs Meszestelepi Szülői Munkaközösség kéri a Postaigazgatóságot, hogy a Meszestelepi általános iskola mellett lévő kutat, amely a posta tulajdona, keríttessék körül, mert a tízperc alatt kint játszó gyermekek esetleg a kútba eshetnek, tekintettel arra, hogy csak korhadt deszkával van körülkerítve.”

„Kezit csókolom!”

Szintén 1949 áprilisában íródott egy nem mindennapi levél, melyben egy felháborodott – ugyanakkor valószínűleg unatkozó – idős pécsi hölgy egy ártalmatlan köszönés miatt dobta le az ékszíjat. Íme a levele, ami feltehetően nem változtatta meg a pécsi kollégista lányok köszönési szokásait:

„A napokban egy ügy elintézése végett bent voltam az Apáca utcai Pedagógiai Gimnázium kollégiumában, ahol sajnálatos esetnek voltam fültanúja. A kollégista lányok hatalmas „kezit csókolommal” köszöntek az igazgatónőnek és a kollégium gondnokának. Sajnálatos, hogy a demokrácia 5. évében ilyen talpnyaló köszönést követelnek, vagy eltűrnek. A népi demokráciánknak semmi szüksége nincs a kezitcsókolomot elváró igazgatónőkre és gondnoknőkre.”

A pécsiek olcsóbb szalonnát akarnak

A következő problémával már nem nehéz azonosulni manapság sem. Ki ne akarna olcsóbb szalonnát? Közel 80 évvel ezelőtt így fogalmazták meg a problémát azok, akiknek nem állt módjukban disznót vágni:

„Kérjük az Olvasó Hangját, juttassa el panaszunkat az illetékesekhez, hogy mi az oka annak, hogy a sertéshús, zsír és zsírszalonna olcsóbb lett, a szalonna és a töltelékféle pedig még mindig a régi áron 24 és 26 forint, pedig ezek is olcsóbb sertéshúsból készülnek”. Aláírás: Több olvasó, akinek nincs módjában sertést vágni.

Így kértek tejcsárdát a pécsi dolgozóknak

Olyan cizellált megfogalmazással ember nem követelt még tejcsárdát, mint Sugár Sarolta az alábbi, 1949 júniusában írt levelében. Szépen kiderül a panaszból, hogy mekkora igény volt a fővárosi példa pécsi követésére, és bizony egész jól hangzik a pécsi nő tollából egy ilyen „intézmény”, sőt akár ma is sokan betérnének munkába menet egy pécsi tejcsárdába kakaózni egyet. No, de íme a levél, melyhez hasonlót manapság már nem kap újság:

„Ezúton kérem a TEJÉRT Nemzeti Vállalatot, hogy állítsák fel Pécsett is úgy, mint Budapesten a tejcsárdát, hogy a siető dolgozó, villamosra várakozó, vagy éppen a virágos Széchenyi téren megpihenő dolgozók könnyen hozzájuthassanak a tejhez, vagy a kakaóhoz és a szerényebb pénzű diák is nyelhesse nagy kortyokban az életet jelentő folyadékot. Tehát mielőbb tejcsárdát kérünk, különösen azoknak a dolgozóknak nevében, akiknek nincs háztartásuk.”

A felháborodott pécsi dohányos

Az alábbi remek levelet kommentár nélkül közöljük, nem szükséges semmit hozzátenni, de igazán csak a nikotinfüggők tudják majd átérezni a szövegből áradó kínt:

„Több, mint 20 éve pipás ember vagyok, volt részem jóban, rosszban egyaránt, így megértem, hogy nem a legelső feladat ma a pipadohány minőségének megjavítása. Az utóbbi hetekben azonban a 80 filléres pipadohányban akkora csutkákat találtam, hogy hosszas válogatás után a dohánynak csak a felét szívhattam el. Ha már csutkás a pipadohány, legalább a gyártásnál ügyelhetnének, hogy minél kisebb csutka kerüljön az egyébként jó szívnivalónkba! Remélem, nem sokáig kell várni a csutkamentes pipadohányra.”

A pécsi kisfiú, akit megvert egy parkőr

A végére hagytunk egy elég felháborító esetet, melyből kiderül, hogy 1949-ben a parkőrök nem csak úgy ímmel-ámmal dorgálták meg a gyerekeket. Érdekes, hogy az alábbi atrocitásnak egy újság olvasói leveleket közlő rovatában adtak hangot, manapság egy ilyen esetért rommá perelnék és minimum kirúgnák a keménykezű parkőrt. A levél, melyet Strenger József főorvos írt:

„A sétatér és játszótér ma nem a kiváltságosaké és azok gyerekeié, amellett mindenütt eltörölték már a botbüntetést és pofozást. Mégis megtörténhetett, hogy Heréb József sétatéri parkőr kisfiamat – valami apró csínytevésért – megfogta, egy félreeső helyre cipelte és ott megverte. Kisfiam játszópajtásai és a járókelők megbotránkozva látták az esetet. Véleményem szerint ez az eljárás megengedhetetlen, különösen ma, amikor gyermekeinket öntudatos emberekké akarjuk nevelni. Ha a gyermek pajkosságával bajt okoz, mód van arra, hogy az őr szüleinek jelentse, s azok neveljék meg a kis csínytevőt. Az illetékeseket felhívom arra, hogy az ilyen túlkapásokra hajlamos alkalmazottakat, akik kisgyermekekkel ilyen módon akarják éreztetni felsőbbségüket, tanítsák meg a mai szellemnek megfelelőbb fegyelmezési módszerekre.”