Nyáron is a magyar Liverpool örök és elpusztíthatatlan

Nemrég mutatták be a pécsi könnyűzenei életről szóló nyomozós áldokumentumfilmet, a Pécs szálat, a helyzet pedig azóta sem változott: a jól ismert pécsi sztárbandák mellett a városban továbbra is rengeteg olyan kezdő, fiatal, vagy csak simán ismeretlen együttes van, amelyeket jó ismerni és jó őket elkapni élőben. Liverpool-sorozatunk legújabb darabjában újfent ilyen zenekarokat mutatunk be, de most kifejezetten a kevéssé ismert vagy épp kezdő, friss rockbandákra koncentrálunk.

hirdetés

Quiet Corner

Kezdjük a 2015-ben alakult Quiet Cornerrel, akiknek sikerült igencsak jó nevet választaniuk: ez az angol kifejezés azokra a vagány diákokra utal, akik csendben végigülik a sarokban a tanórákat, maguk között vicces – vagy épp cinikus – szövegekkel kommentálva azokat. Középtempós, autókázós, dallamos rockzene, nem kemény, de nem is puha, jó kis gitárszólókkal.

A csavarokat még meg kell húzni, magabiztosságból is elkél még egy kevés, de nem lesz ezzel gond. Van benne potenciál, az ének és a refrének már így is eléggé rendben vannak.

Jackalhead

Jó hír a heavy metal és a thrash metal kedvelőinek, hogy Pécsnek van egy elég tökös, kemény, szépen összerakott, érezhetően feltörekvő “sakálfejes” bandája, akik olyan legendás – nem csak a műfaj rajongóinak alapvető – együttesek egyértelműen érezhető hatása alatt zenélnek, mint például a Metallica, a Judas Priest, a Kreator, a Megadeth és persze az Iron Maiden, akiknek pár klasszikusát fel is dolgozták a srácok (élőben nagy kedvencek ezek).

Saját számaikat is bőven lehet szeretni: őszinte dalok, és nagyon érződik, hogy a tagok imádják, amit csinálnak. Kemény, feszes, erőszakos, van némi horror-hangulatuk is, a líraibb, melankolikusabb szerzeményeik ugyanakkor kevésbé erősek, de annyi baj legyen. A nyersesség jobban áll nekik.

Broken Memory

Technikás pécsi metál, valaki? Bizony, van ilyenünk is, méghozzá kellemesen nehéz számokkal. A Broken Memory tagjait ért hatások közül elég könnyen kiszúrható a Nevermore és a Testament, de talán még a Gojira is, de azért ezeket a zenekarokat elég nehéz „reprodukálni”. Ez a pécsi banda azért megpróbálkozik ilyesmivel, ami merész dolog, nem is jön össze, de ettől még számaikban van súly, dög, és egyértelműen ki is vannak találva.

Tömören, vaskosan, metálosan sterilen és jó hangosan szólalnak meg, a bugyborékoló hörgés-krákogás rendben van, a szövegek kellően világtemetők, a gitárok szaggatnak ezerrel, a dobhangzás meg betöri a koponyákat. Valakinek túl agresszív és extrém lesz, a tonnás és komplex fémzene kedvelői viszont nagyon rázhatják rájuk a hajzatot.

Prés

A Prés nagyszerű zenekar, soha egy percig nem süketelnek, nem szépelegnek, nem modorosak, nem kamuznak: őszinte és őszintén egyszerű, acsargós hardcore-thrash őrlésük nagyon fogós, tavaly megjelent nagylemezük tele van málhás riffekkel, óriási groove-okkal, és persze komor, közel sem hurráoptimista, kemény, odamondós és igen hangulatos dalszövegekkel.

Nagyon érzik a dolgot, nagyon ösztönösen jön belőlük és nagyon nagyot lehet rájuk headbangelni és pogózni. Így kell ezt a műfajt csinálni, dinamikusan, önazonosan, érzésből és mégis – a maga módján – aggyal. Igazi panelzúzda a népnek.

Hirdetés