„Olyan itt, mintha a vírus nem lenne egy nagy dolog”

A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően már több mint 70 nemzetközileg elismert külföldi író járt a városban, akik az egy hónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül pedig saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál. Most a 33 éves lipcsei Lea Sauerrel beszélgettünk a városról szerzett benyomásairól és az alkotásról, valamint persze a vírushelyzetről.

– Az íróprogram keretében egy hónapja itt vagy már a városban, min dolgoztál eddig?

– Egy kész tervvel érkeztem, de engem is meglepett, hogy szinte minden nap írtam valamit, viszont azt vettem észre, hogy itt valahogy furán működik az agyam. Az volt a tervem, hogy idejövök, befejezem a regényem, amit leadok, és aztán kiadják azt. Ezzel szemben már írtam itt egy hangjátékot, írtam pár esszét, és írtam a regényt is, amit nemhogy nem fejeztem be, hanem átdolgoztam az egész koncepcióját. Sokat dolgoztam, de közel sem úgy, ahogy elterveztem. Azt sem tudom még, hogy ez jó-e vagy rossz, de így jött össze (nevet).

Lea Sauer: Pécs cool hely

– Mennyire volt számodra inspiráló a város?

– Ami számomra inspiráló Pécsben az a város kulturális és építészeti sokszínűsége, valamint a nyugodt, laza hangulata, ami még így a vírushelyzetben is nagyon érezhető. Nem is feltétlenül az a fontos, hogy nyugodt, hanem az, hogy engem is megnyugtat. Nagyon jókat sétáltam a belvárosban, sok a minőségi kávézó, ahol sok a fiatal, az egyetemista. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkámat is inspirálja a város. Inkább a hangulatomra van hatással. Egy nagyon cool hely, és kész.

– Fiatalon publikált író vagy. Hogyan jutottál idáig?

– Egyszerűen csak szerettem írni, egészen kiskoromban például állat-musicaleket írtam, pedig a családomban az irodalom soha nem volt fontos. A szüleim nem olvasnak sokat, és úgy neveltek, hogy az irodalomból nem lehet megélni, az nem hasznos, az írás pedig úgymond nem szakma. Ezért soha nem gondoltam, hogy ezt fogom csinálni a megélhetésemért. Közben viszont folyamatosan írtam, titokban. Publikálni öt éve kezdtem, miután elvégeztem egy íróprogramot, szintén titokban. Ez tulajdonképpen egy íróiskola volt, ami fantasztikus élmény volt számomra, hiszen végre találkozhattam hozzám hasonló emberekkel, akik annyira szeretnek írni és olvasni, mint én.

– Van-e valamilyen tanácsod azoknak, akik szeretnének írók lenni?

– A legfontosabb, hogy csak csináld, csak írj, sokat. Nem biztos, hogy az a legfontosabb, hogy egyből publikálj, egyszerűen csak érezd jól magad, miközben írsz, és légy elégedett a végeredménnyel. Érthető, ha valaki eleinte csak az íróasztalfióknak ír, de idővel szembe kell nézni mások véleményével és a kritikákkal is, legyen azok jók vagy rosszak. Fel kell készülni arra, hogy lássanak, és arra is, hogy megvédd az álláspontod, hogy mi az, ami igazán fontos számodra. Fontosak továbbá a folyamatban azok az emberek, akiknek adsz a véleményére. Egy ideig olvastam a közösségi médiában megjelent kommenteket, amiket nem feltétlenül kell komolyan venni, de azt vettem észre a tavaszi karantén hónapjai során, hogy a közösségi média egyre kevésbé érdekel. Felszínesnek kezdtem érezni, és rájöttem, hogy több Facebook- és Instagram-ismerősömet sem tudom igazán ismerősnek nevezni.

Megviselte a karantén a lipcsei írót

– Milyen volt a karantén Németországban és milyen most ott a vírushelyzet?

– Jelenleg szerencsére a halálozási arány nem nagy, amikor utoljára néztem, aznap például hat halott volt. Ez annak köszönhető, hogy szigorú szabályokat vezettek be és ezeket be is tartják az emberek. A tavaszi karantén olyan volt, mint amilyen Magyarországon is, azt amolyan érzelmi hullámvasútként éltem meg. Eleinte egész szórakoztató volt, hiszen ilyesmit nem éltünk még meg. A barátommal és a lakótársainkkal rendeztünk például karaoke-esteket. Idővel viszont kimerítő, fárasztó lett. Most, a második hullámban egyre több a fertőzött, és sokan egy újabb karantént rebesgetnek. Ebbe belegondolni is rossz számomra, mert már tényleg belefásultam ebbe az egészbe, ahogy sokan mások is. Számomra a legrosszabb és a legidegesítőbb az, hogy senki nem tudja, hogy mikor lesz vége.

– A vírus gondolom, hatással volt az írásra is.

– Igen, eleinte, mikor minden rendezvényt betiltottak és lemondtak, az számomra nagy érvágás volt, hiszen az író-olvasó-találkozókért, felolvasóestekért kapok pénzt. Financiálisan rettentően bizonytalan időszak volt ez. Az íráshoz nekem szükségem van a mindennapi rutinomra, a karanténban pedig a napok egymásba olvadtak, ami egyrészt akadályozta a munkámat, másrészt mentálisan is kikészített. Most már jobb a helyzet, mivel kénytelenek vagyunk megszokni ezt az új helyzetet, amiben mindenkinek új rutint kellett kialakítania.

– A vírushoz kapcsolódva, mit gondolsz a pécsi helyzetről?

– Őszintén szólva, szerintem őrület, ami itt van. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny erre a témára, mert a súlyos asztmában szenvedő barátom a veszélyeztetett csoportba tartozik, de az itt eltöltött elmúlt egy hónap során rengeteg olyan szituációban voltam, ami számomra ijesztő volt. A bevásárlóközpontban például szinte mindenki helytelenül hordja a maszkot. Miért? Legszívesebben mindenkire rászólnék ezért. Lipcsében mindenki odafigyel erre és a szabályok betartására, azokra pedig kifejezetten ki vannak akadva, akik nagyobb csoportokban mennek bárokba, partikba, és azokra, akik házibulikat szerveznek. Olyan itt, mintha a vírus nem lenne egy nagy dolog. Ez egyszerre zavaró, ugyanakkor felszabadító is számomra, mivel hiányzik ez a szabadabb életvitel. De szerintem nem szabad egyelőre megszokni ezt a lazaságot, a vírus ennél veszélyesebb.

hirdetés

Hirdetés