Gyilkos örökséget hagyott maga után

“Városok pusztulnak,/srapnelek zenélnek./Emberek vérétől/piros a tarka rét./Halottak fekszenek az/úton szerteszét.” – írta a világhírű sanzonszerző, Seress Rezső egyik dalában az első világháború rettegett, “zenélő” fegyveréről. A tüzérségi lövedéktípus feltalálója, Henry Shrapnel brit tüzértiszt százhetven éve, 1842. március 13-án halt meg. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:

hirdetés

Shrapnel 1761. június 3-án született a délnyugat-angliai Bradford-on-Avon városkában. A Királyi Tüzérség hadnagya volt, amikor 1784-ben megtervezte lövedékét, amely pusztító ereje és a robbanása után keletkező félelmetes vijjogó hangeffektus miatt sokáig a csataterek legfélelmetesebb fegyverének számított. Shrapnel találmányához két, már létező technológiát házasított: a szórógolyós lövedéket, a kartácsot és az időzített gyújtószerkezetet. Az 1400-as évek óta használt kartácslövedék az ágyúcsövet elhagyva robbant fel, s eredetileg a gyalogság vagy lovasság elleni közelharcban alkalmazták. A Shrapnel által kidolgozott kartácsváltozat egyben juttatta el a lövedéket az ellenséges vonalakig, ahol a csapatok fölött következett be a detonáció.

A fegyver egy belül üreges vasgömb volt, amelyet éles fémdarabokkal, szögekkel, apró golyókkal és lőporral töltöttek meg, s belehelyezték a fából készült, meghatározott mennyiségű lőport tartalmazó gyújtócsövet is. Kilövéskor a gyújtócsőben meggyulladt a lőpor, amely a repülés közben fokozatosan elégett, s végül berobbantotta a gránáttestben lévő lőportöltet. A detonáció következtében a gránáttest darabokra hullott, szilánkjai és a benne elhelyezett fémeszközök az ellenségre szóródtak. A gyújtócső hosszát – s ezáltal azt, hogy a gránát a röppálya mely pontján robbanjon – még közvetlenül a kilövés előtt is meg lehetett változtatni.

A brit hadvezetés a találmányt csak majdnem két évtized múlva, 1803-ban karolta fel. A srapnel hatékonysága először a hollandok elleni suriname-i harcokban, majd Wellington Napóleon elleni csatáiban, így Waterloonál is bebizonyosodott. A siker a feltalálónak is meghozta az elismerést: az időközben kapitányi rangot elért Shrapnelt 1803-ban őrnaggyá, a következő évben alezredessé léptették elő. A brit kormány 1814-ben évi 1200 font életjáradékot adományozott számára, 1827-ben megkapta Királyi Tüzérség ezredparancsnoka címet, 1837-ben pedig az altábornagyi rangot. A srapnelgránát elnevezést hivatalosan 1852-ben, a feltaláló halála után tíz évvel fogadta el a brit kormány.

A Shrapnel-féle lövedéknek a XIX. században több változatát dolgozták ki (kamra-, csöves- és hüvelyszerű srapnel), ezek egyebek mellett abban különböztek, hogy hol helyezték el a robbantó töltést, a gyújtócsövet. A fegyver “fénykora” az első világháború éveire esett, tömeges pusztító hatása jól érvényesült a kiterjedt harctereken, a kilométereken át kígyózó lövészárkok leküzdésekor. A harcoló felek srapnellel lőtték a sáncok belsejében meghúzódó csapatokat, a földön fedezetlenül fekvő vagy a lövészárkokba beásott gyalogságot, a hidakon vagy szorosokon átvonuló, a felülről áradó repesztömeggel szemben védtelen ellenséget.

A haditechnika fejlődése során a múlt században a srapnelt a nagy robbanóerejű és így jóval nagyobb pusztítást végző gránátok szorították ki, a srapnelgránát elve azonban számos haditechnikai eszközben tovább él.