Pécs varázsa, a mediterrán hangulat, az egészen egyedi és különleges, szavakba nem önthető miliő mindenkit magával ragad. Viszont ha művészeket – pontosabban irodalmárokat – ejt rabul a város, ők könnyebben ki tudják fejezni azt a bizonyos atmoszférát. A költészet napján összegyűjtöttünk pár példát erre a legnagyobb költőktől.
A Széchenyi tér hangulata, a Dómot átjáró misztikum, a pezsgő Király utca és a gyönyörű Mecsek elegendő „alapanyagnak” bizonyul bármely költő számára egy műhöz.
Babits Mihály
Babits Mihályhoz nagyon közel állt Pécs. A szekszárdi születésű költő a ciszterciek gimnáziumába járt, a fiatalkori emlékek pedig köztudottan meghatározóak egy életen át. Holott csupán tíz évet töltött Pécsen.
„Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt
csilingeléssel mint báránykák vagy késett
villamosok hívják és vonják a régi
esték hosszu uszályát és nyáját. Ki látta
pécsi utcán a kis Babits Misit, sötétedő
pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után,
mert énekóra is volt?”
(Utca, estefelé – részlet)
Egy másik versében nem csupán címében emlékezik vissza a városra:
„Áll-e a nagy uszoda, közepén a parknak,
melyet nyáron oly poros akácok takartak,
mely tavasszal poshadón, pocsolyával telten
kushadt túl kórházon és túl temetőkerten?
– Messze messze sík terül, hol a káplár sort hív,
messze fontos négy torony, minaret és boltív;
messze füstölgő Mecsek zöld teteje újít,
szemnek nyújtva legalább üde koszorúit.
Idele csak fülledés, semmi hegyi érzet,
zöld hínár, por s némi bűz ködli az egészet.
Szivárványszinű hínár s füst, a gyárak füstje,
korhadt bűrü sík moha, pókháló ezüstje,
roncshid színjátszó moha s gőz, a gázgyár gőze,
némi forró várospor s bűz, a bőrgyár bűze.
A vasútról szénszag is, s füttye fájó hangja –
délbe közbe kondul a dóm komoly harangja.”
(Emléksorok egy régi pécsi uszodára – részlet)
(– pluszkérdés: vajon melyik helyszínt idézheti fel Babits?)
Juhász Gyula
Pécs Babitson kívül egy másik nyugatos költőóriást, Juhász Gyulát is megihletett, aki egy gyönyörű versben emlékezett meg Pécsről. A beszédes Pécs című költemény szépségét talán még jobban kiemeli, hogy a címet leszámítva többet nem jelenik meg ez a tulajdonnév a három versszakos műben.
„Nyájas Dunántúl szelíden ívellő
Áldott ölű hegyei koszorúzzák
A régi várost, melynek égbe zengő
Harangszava szent, magyar szomorúság.
A város régi, ó de örök ifjú
Remények gazdag lombjai borítják,
Öreg kapukból fiatal hit indul
És jobb jövőbe lelkendezve hírt ád.
Mecset smaragdja tör a mély azúrba,
Keresztje mellett félhold mélabúja:
Magyar, török megbékélt múltja int
S hol barna alkony bontja fátylait,
Virrasztva és vigyázva, várva vár
Víg virradást a bús „magyar határ…””
Kassák Lajos
Kassák Lajos Üdülőben című szabadversében egyszer sem szerepel Pécs neve, így tényleg bajban lenne az a pécsi olvasó, aki ráakad erre a szövegre – honnan lehet beazonosítani a várost? Persze vannak itt is árulkodó szavak: hegy, délszaki növényzet, lenti város. Ez a címben jelzett életrajzi emlék is megihlette a költőt, amin mi már nem is csodálkozunk.
„Jól proporcionált épület
emberek százával
a hegyen.
Termekben folyosókon
vörös cserepekben
zöld faedényekben
délszaki növényzet.
Nagy üvegtáblákon át
a lenti város egész alaprajzát belátni
éjszaka lámpák
színes fényei díszítik fel a teret
s én mind nyugtalanabb vagyok.
Jövök megyek
mintha elvesztettem volna valamit.
Gyerekkorom aranyhalai
úszkáltak így az akváriumban.
Jövök megyek.
Torkomig ér az elégedetlenség
pedig milyen nagy itt a csend
milyen szép a hóförgeteg játéka
s a nap ha újból felragyog.”
Weöres Sándor
Weöres is köztudottan szerette Pécset, nyolc évet töltött a megyeszékhelyen.
Az Álom a régi Pécsről című versben a város több konkrét pontját is említi Weöres.
„Fenn az idő tűhegyén
kirakó-játék a Tettye,
lenn behorpad a Puturluk.
Zegzugok körül a város
félig-nyitott kőgallérja
itt forgószél közepén
trónol Haviboldogasszony
– hanyatt fordult szamara
négy patát az égre vet –
köröttük a szikla-gallér
a kormos eklézsiára
őszintén, csatorna nélkül
bőven gyűjt esővizet.
(…)
Törpe-kucsmám eltemet,
patkány-prémem elsirat,
de szél-borzolta magasban
őrzi szölleit Makár,
egy-ujjal tanít Jakab
a tóban, hol mossa lábát,
énekelni pontyokat;
errébb Málom mezeje
ül a vasuti sorompón,
megáll a sörház előtt
s gondolkodva hazatér.”
Az éjszaka csodái a másik vers, ahol ugyan nem nevesítve, de Pécs hangulata, az általunk is ismert képek felbukkannak.
„A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
(…)
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát
(…)
És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.”
Csorba Győző
Legnagyobb pécsi költőnk, Csorba Győző sem hiányozhat a felsorolásból, az ő egész költészetét áthatotta a „pécsiség”, fél évnél tovább sosem hagyta el a várost egész élete folyamán. Éppen ezért borzasztó sok művét lehetne itt említeni, talán a Flóra-pihenő és az Egy eltűnt pécsi utcára olyan vers, ami a legjobban példázza Csorba rajongását, nem beszélve a Séta és meditációról, ahol elhangzik a sokat idézett sor a költőtől: „Nekem A VÁROS mindörökre”.
„Innen csúszott a Majláth utca
a Zsolnay-ház dísze-pucca
mellett poros
úttesttel és koros
házakkal a Siklósi útra át”
(Egy eltűnt pécsi utcára – részlet)
Pákolitz István
Pákolitz István 20. századi költőnk Pakson született, de 37 évesen Pécsre került és 76 éves korában bekövetkezett halálig itt is élt. Tőle is álljon itt pár sor a város iránti szeretetének tanúbizonyságára.
„A Zsolnay-kút négy ökörszája
vizet csurgat a kánikulába
(…)
Az olvadó lovas-bronzszobornál
szédeleg a napszúrásos polgár”
(Nyugtalan – részlet)
A Széchenyi tér című versét pedig teljes egészében érdemes elolvasni, Pákolitz remekművének hatását minden pécsi érzi már az első sorok után, de annak az olvasónak is felidézi a pécsi belváros hangulatát, aki csak egyszer, vagy még soha nem is járt erre.
„A tér a Tanácsháza ablakából:
akár a hangyaboly; nyüzsögve lót-fut,
furakodik, vagy únottan téblábol
az ember ember hátán; mint tojótyúk
fireg-forog, ki másikat előzne
s pont nekimegy; a megafon recsegve
zendít az ismert Strauss-keringőre,
utána fox jön pattogó ütemben;
csepp szünet nélkül, forrásként bugyogva
folyik a térre a sok keskeny utca;
az autóbusz szinte már lerogyva
fékez, pohos bogárként mászik; futva
osonnak el a gyik-futású taxik;
izzad a török-templom kupolája,
a Nádor ablakában Bak-sör habzik;
a kirakatok mi mindent kinálnak!
– hogy illenék rám az a csinos nyári
öltöny! – s a cipő az aszfaltra lépne;
a barokk-Szentháromság figurái
hunyorognak a nyáreleji fényben;
gatyásgalambok tarka karneválja
suhan a rőt-fényes tetők felett;
néhány barátkozóbb leszáll, egy lányka
morzsolgat nekik puhakenyeret.”
