Dévényi Sándor Kossuth-díjas építész jubileumi kiállítása nyílik meg pénteken a Pécsi Galériában. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele életművéről.
– A kiállítás – ami első ízben a budapesti Vigadóban volt látható – 70. születésnapja alkalmából készült. Milyen a viszonya az idővel, az életkorával?
– Akár számolom az éveket, akár nem, ezek a kerek évfordulók is eljönnek egyszer. A baj, hogy észreveszem magamon az idő múlását. Fura időszakban éltem le a magam 70 évét, mert valamiért mindig azt mondták: te még fiatal vagy, és majd, majd egyszer. És egyszer csak rádöbbentem, hogy bocs, de elmúlt a fiatalság. Nem pont 70 éves koromban, de nem olyan sokkal ezelőtt.
– Ettől függetlenül a művek létrejöttek, és viszonylag fiatalon sikeres építész lett.
– Elégedett és boldog vagyok, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek. De mint minden alkotó ember, egy kicsit én is úgy vagyok vele, sosem azt nézem, amit elértem, hanem amit nem, vagy el lehetett volna érni…
– Itt rögvest rá kell akkor kérdezzek: mire gondol, mi az, ami hiányzik az életműből?
– Egy építész maradjon realista. Itt azokra az épületekre gondolok, amiknek a terveit megcsináltam, de nem épültek meg. És ilyen nagyon sok van, ezeket sajnálom. Bár a szakmában van egy olyan aranyköpés, hogy az a legjobb terv, ami nem épül meg soha. A másik dolog, és ezért külön örülök az itteni kiállításnak, mert az életművem nagy része Pécsről szól. 1975 óta foglalkozom a várossal. Célzottan a belváros rehabilitációjával. Itt rengeteg teendő van még, temérdek fejlesztési lehetőség. És ezek nagyobb része nem valósult meg pénzhiány miatt, kisebb része az emberi gyengeség okán.
– Abban a szerencsés és egyben fura helyzetben van, hogy Pécsett jelen van a házaival, naponta elsétál előttük. Milyen érzés így pécsinek lenni, hogy ennyire része: az épületeivel?
– Nehéz erre válaszolni, mert nem akarok elégedetlennek tűnni, holott igenis elégedetlen vagyok. Persze, sok mindent hoztam létre, de ma már látom az esetleges hibákat, netán amit rosszul vagy mondjuk úgy, helytelenül csináltam. Ám ez egyben bizsergető és ösztökélő érzés, hogy még rengeteg feladat van. Ami nem egy ember feladata, inkább annak a kérdése, hogy az ötleteimből, a céljaimból mit tudok átadni a következő építész-nemzedéknek.
– Van egyfajta rangsora a kedvenc épületeiből, ami a kiállításon is megjelenik?
– Hadd kezdjem azzal, hogy az építészet nem kiállítási műfaj. Terveket kirakni nem nagyon érdemes, meg nem valósult terveket meg pláne, a megvalósult épületek pedig mindenki számára hozzáférhetőek. Ezért inkább egy fényképkiállítás, voltaképp katalogizálása annak, ami a pályámon történt. Ha már megadatott, hogy egy világmodellt tervezhettem, és ez meg is épült, a Forrásháza a budapesti Szent Gellért téren, akkor ez kellett legyen a kiállítás magja.
Három kiemelt munkát raktam köré. Az egyik a kékesdi kistemplom, hiszen minden építész vágya, hogy egyszer templomot tervezhessen. Mert itt tényleg betöltheti az építész azt a médium szerepet, ami neki jut az építtető és az építési cél között. Ez esetben ez igen magasztos cél, nevezetesen a templomépítés, ami az én feladatom.
A második kiemelt épület Drávaszentesen van, a Duna-Dráva Nemzeti Park fogadóépülete. Hittel vallom ugyanis, hogy a természetben úgy kell építkezni, hogy ezáltal a természetben minél kevesebb kárt tegyünk. Hiszen az építés – Makovecz Imrét idézve – a teremtés folytatása. Ezért a természeti környezetben a természet formáival próbálok építeni.
A harmadik épület a már említett pécsi belvároshoz kapcsolódik. A János utca 8-10. számú házról van szó, ahol két 19. századi polgári családi házat kellett úgy átépítenem, hogy a mai kornak megfelelő társasház legyen garázsokkal, de mégis megőrizzem a múltból, ami arra érdemes. Azért fontos mindez, mert az építészet a nemzeti identitás kifejeződésének egyik leginkább kézzel fogható eszköze, a mindennapok része.
Ha Pécs belvárosáról úgy gondolkodunk, hogy műemléki védettségre méltó, akkor erkölcsi kérdés, hogy mit őrzünk meg és mit bontunk le. A műemléki területeket nem skanzenként kell megtartani, hanem élő módon. Nem is jó szó a műemlékvédelem, jobb lenne a műemlék-gazdálkodás, mert az a feladatunk, hogy a műemlékeket a mai kor követelményeihez igazodva, alkalmas módon fejlesszük és használjuk – nem kell minden épületből múzeumot csinálni. Úgy vélem, hogy minden kiállításnak az a lényege, hogy tanítson. Egy építészeti kiállításnak talán még inkább, mint egy képzőművészetinek, ahol a gyönyörködtetés sem mellékes.
(x)
