Nemrég töltötte be a 60-at az egykori zseniális PMSC kapus, Katzirz Béla. Bár budapesti születésű, szinte teljes életét Pécsett élte le, hiszen úgy érzi: ez az ő világa. Karrierje közben megszerezte a jogi diplomát, 2002-ben pedig majdnem polgármesterjelölt lett.
Katzirz Béla 10 évesen került be a Pécsi Ércbányász utánpótlás csapatába, ahonnan egyenes út vezetett számára az akkor alakuló PMSC-be. 1974-ben a felnőtt keret tagja lett, szép lassan pedig Rapp Imrét is kiszorította a kezdő csapatból. 1978-ban a válogatott keretbe is meghívást kapott, ahol mindjárt egy Szovjetunió elleni győztes meccsen debütált. Ott volt az 1982-es VB-n is, igaz, csak tartalékként. Fia, Dávid 74-szeres kézilabda válogatott.
– Hogyan indult a karrierje?
– Mezőnyben is megálltam a helyem, úgyhogy kezdetben több poszton is kipróbáltak. Az első meccsemen – csatárként – például rögtön az első percben adtam egy gólpasszt, igaz, később kiállítottak, mert összeakaszkodtam az egyik ellenfelemmel. A második „bevetésemen” pedig csak azért nem mutatták fel nekem a piros lapot, mert az edzőm időben lecserélt – azt hiszem, kicsit harcosabb voltam a kelleténél. Így lettem végül hálóőr, ám ez a mentalitás egyáltalán nem árt a kapuban.
– Biztosan nem bánta meg, hiszen így lett válogatott.
– Persze, hogy nem. Bár maradt bennem tüske a karrieremmel kapcsolatosan, hiszen utólag mindenki elgondolkozik azon, hogy többre is vihette volna. Azt például nagyon sajnálom, hogy nem védhettem a VB-n, és nem tudtam Angliába szerződni munkavállalói engedély híján. Tárgyaltam persze pesti csapatokkal is, de végül soha nem tudtam hosszú időre itt hagyni Pécset.
– Azért egy rövid portugál légióskodás belefért…
– Igen, bár nem igazán Portugáliába szerettem volna menni, de az akkori viszonyok között az volt megvalósítható. A történet úgy kezdődött, hogy Coimbrában játszottunk a hazaiakkal egy 0-0-s mérkőzést, ahol kivédtem a szemüket is. Ezután ajánlottak egy szerződést, mivel a kapusuk éppen sérült volt. Lisszabonba pedig a családomat is magammal tudtam vinni, így három évre a Sportinghoz szerződtem.
– Milyen volt kint lenni?
– A mai napig nagyon jó viszonyban vagyok sok egykori társammal és néhány vezetővel is. Sőt, a szurkolók nekem és az unokámnak is névre szóló mezt küldtek. Ráadásul a Videoton elleni Európa-liga meccsen a díszvendégükként voltam jelen. A menedzserirodájuk pedig megkeresett, hogy segítsek magyar tehetségeket közvetíteni a Sporting akadémiájára, de idő hiányában eddig nem tudtam ezzel foglalkozni. Talán majd a nyáron…
– Könnyen ment a visszatérés?
– Nem volt éppen zökkenőmentes. Légióskodásom után ugyanis megszavaztatták a csapatot, hogy visszafogadnak-e, ők pedig a nem mellett döntöttek, ami nagyon rosszul esett. Persze kicsit megértettem őket: amíg ők Harkányban edzőtáboroztak, addig én a Holland Antillákon, aztán ráadásként még hazajöttem egy Mercedesszel… Később viszont közülük nagyon sokan jöttek hozzám különféle gondokkal, én azonban segítettem nekik, hiszen nem haragudtam rájuk.
– Közben jogi diplomát szerzett.
– Igen, tudtam ugyanis, hogy a fociból örökké nem lehet megélni. Ezért már 25 évesen elkezdtem egyetemre járni. Bár szívesen dolgoztam volna a fociban, egyáltalán nem bántam meg a döntésem. Sőt, szerintem minden sportolónak idejében meg kéne terveznie a pályafutása utáni éveket.
– Akkor nyilván szimpatikusnak tartja a PMFC ilyen irányú kezdeményezéseit.
– Abszolút. Jó dolognak tartom, hogy próbálják a diploma felé terelgetni a játékosokat, hiszen itthon nem igazán lehet egy sportkarrier során elég pénzt felhalmozni. De az is nagyon jólesett, hogy hosszú évek után kicsaltak egy meccsre. Ráadásul még egy köszöntéssel is készültek a szülinapom alkalmából. Tetszik ez az út, amelyen mostanában jár a csapat…
– Miért nem járt meccsre?
– 1995 után sokáig úgy éreztem, hogy nem vagyok kívánatos a csapatnál. De nemcsak én voltam ezzel így, együttestől függetlenül több barátom is hasonló elzárkózást tapasztalt. Valamiért nem szeretik azokat, akik már elértek valamit.
– Ön szerint mi kell ahhoz, hogy az ember mégis elérhessen valamit?
– Elsősorban segítőkész emberek és sok szerencse. Nekem is sok olyan tehetséges társam volt, aki alkoholista lett, rosszul házasodott, vagy súlyosan megsérült. Ebből a szempontból én szerencsés vagyok, de ha nap mint nap odafigyelünk magunkra, akkor sikeresek lehetünk. Fontos, hogy az ember miként éli meg a sikereket és a kudarcokat, hiszen mind a kettőt tudni kell kezelni.
– Miért nem maradt külföldön?
– Annak ellenére, hogy sokan keresztbe tettek nekem, sok barátom is van Pécsett. Ráadásul mindig is lokálpatrióta voltam. Én itt vagyok otthon, itt ismernek engem, és nem is szeretnék innen elmenni. Lehet, hogy vannak sokkal jobb és szebb helyek, de nekem ez a világom.
– Igaz, hogy majdnem polgármesterjelölt lett?
– Bár én – a nem létező – humanista párt tagja vagyok, a Fidesznél 2002-ben valóban felmerült, hogy engem indítanak. Én azonban erre alkalmatlan vagyok, mert az érzelmeim túlságosan is befolyásolnak. Ráadásul félek is a pártpolitikától, hiszen vagy betörnének vagy rögtön kilépnék. Ráadásul politikusként az embert sokszor érik elvtelen támadások, ami nekem egyáltalán nem hiányzik.
– Úgy tűnik, hogy kiegyensúlyozott az élete.
– Valóban az. A teljes családdal kint élünk Nagykozárban, tőlünk pár száz méterre laknak a fiamék és lányomék is. Minden hétvégén együtt van a család, ez pedig harmóniát és biztonságot is ad az embernek.
