Lennon miatt kezdett el fotózni

John Lennon halálhírére ragadott fényképezőgépet, hogy emléket állítson a világhírű muzsikusnak. Saját masinája nem volt még, úgy kért kölcsön egyet, hogy elkészíthesse a Lennon-montázst. Alkotása hamarosan első díjat nyert egy fotópályázaton. A sikeren felbuzdulva újra gépet ragadott. A következő versenyen második lett. Aztán harmadik. Nem jól van ez így – gondolta Mánfai György, s elmélyedt a fotózás tudományában. Segítségül hívta ehhez az egykori Ifjúsági Házban működő diaporáma csoport, valamint a legendás Mecseki Fotóklub tagjait.

– Világéletemben sok mindennel foglalkoztam – meséli a pécsi fotóművész. – Zongorázni tanultam, 14 éves koromban már saját szerzeményeim is voltak. Klasszikus darabokat dolgoztam fel, s rajongtam a Luxemburg rádión és a Szabad Európán sugárzott beatzenéért. A tanáraim tehetségesnek tartottak, de azt hiszem, az osztálytársammal, Jandó Jencivel mégsem tudtam volna felvenni a versenyt. Nem hiába lett ő világhírű zongoraművész!

– Miért hagyta abba a muzsikálást?

– Mert sok minden más is érdekelt. Jeleskedtem a sportban: nem csak a sakkozásban, a futásban is. Persze, a zenéhez sem lettem hűtlen, elkezdtem később gitározni. Bob Dylan, valamint Simon és Garfunkel voltak a példaképeim, mert dalaik szövegben és hangzásban egyaránt időtállók. Első saját zenekarom egyetlen fellépést ért meg a régi DOZSO-ban, de a katonaságnál alapított együttessel az 1972-es Ki mit tud?-on szép sikert értünk el: hajszál híján bejutottunk a legjobb nyolc közé. Mi voltunk a taszári Forsage zenekar – a nevünk egy repülési műszó, azt jelenti, amikor a repülőgép elindul a kifutópályán és hirtelen, meredeken száll fölfelé. Titkon azt reméltünk, a mi karrierünk is hasonlóképp alakul. Nem így lett. Az viszont számomra igencsak emlékezetes maradt, hogy 1980. december 9-én Pécsett, a legendás József Attila Művelődési Házban, ahol épp megzenésített versek-dalok estjét rendezték, én jelentettem be, hogy meghalt John Lennon. Másnap megírta a Népszabadság, hogy a világon az első Lennon-emlékhangversenyt szervezte és közreműködött rajta gitáron, zongorán, Lennon-keretes szemüvegben: Mánfai György pécsi muzsikus.

Pécsnek minden zegzugát ismeri

– Ezek szerint nagy szerencséje a fotóművészetnek, hogy e terület mellett kötelezte el magát, hisz ennyi erővel más utat is választhatott volna.

– Mindig az újat kutattam, az új lehetőséget kerestem, s ha valamiben elértem egy szintet, akkor más irányba indultam. Én az összművészet erejében hiszek, s azokat az alkotókat tartom a legtöbbre, akik bár egyvalamiben kimagaslóan teljesítenek, de nagy rálátásuk van a társművészetekre. Nem árt, ha egy fotós otthon van az irodalomban, a zenében, s a képzőművészetben. A képei persze nem ettől lesznek jók, de ha a teremtő erő, a belső inspiráció tetten érhető a felvételen, az biztosan hatni fog másokra is. József Attilával vallom: „az én vezérem bensőmből vezérel”. És Coppolának is igazat adok, aki szerint „a kép a legcáfolhatatlanabb beszéd”. Nem kell megmagyarázni, bár lehet, hogy ugyanaz a kocka mindenkinek mást jelent. Ám ha megérinti szemlélője lelkét, ha felemeli őt, s gondolatokat-érzelmeket indít el benne, akkor elérte célját.

– Mit fotóz legszívesebben?

– A természetet, s abban is a természet koronázatlan királyát, az embert. Lenyűgöznek a szép tájak, de sem optikám, sem időm sincs arra, hogy hajnalban lessem a vadat az erdőn, s várjam a harmaton megcsillanó első napsütést. Minden nap- és évszaknak megvan a sajátos hangulata és szépsége, ez kétségtelen, ám én legjobban az embert szeretem fotózni. Az utóbbi időben rendezett kiállításaim nagy része is erről szól. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak azért, hogy jártomban-keltemben ihlető arcokkal találkozom. Van egy bevált trükköm, amit legfőképpen Törökországban, a muszlimok közt vagy épp a Balkánon alkalmaztam: kinézek egy markáns arcot, és már távolról intek neki. Erre ő visszajelez, de el is kezd agyalni, mit akarhatok. Mire odalépek hozzá, már csináltam róla három-négy képet. A szememmel, a gesztusaimmal tudtára adom, hogy számomra ő érdekes karakter, s máris a bizalmába fogad. Milyen érdekes, hogy főleg az idős asszonyok gyakran a szívükre teszik a kezüket, amikor fotózom őket, és az arcukról csak úgy sugárzik a szeretet, az egyszerűség és az alázat.

– Mi volt a legtávolabbi vidék, ahol fotósként megfordult?

– Törökország, annak is a legkeletibb része, az örmény-grúz-iráni határ közelében. Ott leltem a legérdekesebb arcokat. Ellenkező irányban pedig a Kanári-szigetek, ahol főleg a természeti jellegzetességeket kaphattam lencsevégre. 24 éve dolgozom a PTE Földrajzi Intézetében, és feladatom többek között, hogy amerre járok, megörökítsem a települések szerkezetét, geológiáját, látványosságait, turisztikai és idegenforgalmi nevezetességeit is, mert ezt az oktatásban kiválóan föl tudják használni, nem csupán Pécsett. Önálló köteteim mellett számtalan tudományos könyvben jelennek meg ezek a felvételek.

– Sok emlékezetes útja lehetett.

– Szokásom, hogy amikor olyan helyre megyek, ahol korábban már jártam, viszek magammal a régi felvételekből párat, s megpróbálom felkutatni, aki azokon szerepel. Idén történt, hogy nyolc év elteltével ismét Szerbiába vitt az utam, abba a kolostorba, ahol anno lefotóztam egy pópát. Hajlott kora ellenére is szívesen pózolt a kamera előtt. Reméltem, hogy újra látom, bár tudtam, ha él is, nagyon idős. Megtaláltam. Már nem mozdul ki kolostori cellájából, de én bejutottam hozzá. Átadtam neki a régi képeket, ám az ő öröménél csak az én meglepetésem volt nagyobb, amikor kiderült: ez a bácsi ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon született, mint az édesapám. Most 87 éves. Megcsókolta a kezemet, s mind a kettőnknek folytak a könnyei. Percekig nem tértem magamhoz a meghatottságtól. A friss felvételek, amelyeket készítettem róla, láthatók lesznek augusztus 5-én nyíló, Látlelet című kiállításomon, a Civil Közösségek Háza Gebauer Galériájában. Több meglepetéssel is készülök rá. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy szobor-leleplezésre is sor kerül, és kedves barátaimmal, a Szélkiáltó együttes tagjaival örömzenéléssel is igyekszünk felejthetetlen délutánt szerezni az érdeklődő közönségnek.

– Csodálnám, ha az írás kimaradna az életéből.

A természet minden évszakban elbűvöli

– Nem is marad ki. Sokan versnek gondolják, én inkább hangulati elemeknek tartom őket. Rezonanciák, egy-egy utazás emlékei. Szeretnék összeállítani egy olyan könyvet, amiben a fotók mellett ezek is helyet kaphatnának, akárcsak a kedvenc verseim. Mert rajongok az irodalomért. Nem dicsekvésképpen mondom, de nagyjából nyolcszáz József Attila-verset ma is fejből tudok. Megboldogult Bécsy Tamás professzor egyszer próbára tett, mert nem hitte el, hogy ha föltesz nekem bármilyen hétköznapi kérdést, arra József Attila soraival tudok válaszolni. Száz után feladta… Ady is nagy kedvencem, Pilinszky költészetében is otthon érzem magam, persze, a régebbi klasszikusok, Petőfi, Arany és Vörösmarty mellett.

– Lokálpatrióta hírében áll. Mi köti Pécshez?

– Tüke vagyok, gyerekkoromban még szőlőnk is volt. Engem a gyökerek marasztalnak itt. A szüleim, akiknek sosem tudom eléggé megköszönni, amit tőlük kaptam, s a város és az itt élők is erős kapcsot jelentenek. Sok csodálatos embert ismertem meg, akik bár tehették volna, nem hagyták el Pécset. Szeretem a zegzugos utcákat, a várost körülölelő Mecseket, minden évszakban szívesen túrázom is. A melegmányi vízesések télen-nyáron lenyűgöznek. Korábban végigfotóztam a külvárosi, peremkerületi részeket is, Szabolcsfalut, Györgytelepet, Pécsbányatelepet, Meszest, Fehérhegyet, Patacsot, Rácvárost, Málomot, Keszüt, Gyódot, Mecsekszentkutat. 1993-ban azért kaptam nívódíjat, amit a Magyarországon élő kisebbségekért, elsősorban a cigányságért, a zsidóságért, a sokácokért, svábokért, bunyevácokért tettem, bemutatva az életüket.

– Miféle fotótémák foglalkoztatják mostanában?

– Tudom, hogy „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”, de szívesen lencsevégre kapnám madártávlatból a Jakab-hegyet, a Velencei-hegységet, a Balaton-felvidéket, a Tapolcai-medencét, a Káli-medencét, a hazai várakat, melyek büszkén állnak a hegyormokon, s a múltról vallanak. Két könyvön is dolgozom, az egyik új balkáni felvételeimet gyűjti össze, a másik az én Európámat mutatja meg egy kötetben – nem feltétlenül az idegenforgalmi nevezetességek, sokkal inkább rejtett értékek, apró, felfedezésre vágyó szépségek révén. Kérdezték tőlem, miért fotózok sok idős embert? Megmondom: Európát az első és a második világháború letarolta. Kötelességemnek érzem, hogy annak a generációnak, amelynek tagjai a semmiből építették föl nekünk az országot, a mai 70-80 éveseknek emléket állítsak a fotóimmal. Sok mindent tanulhatnánk tőlük. Például összefogásból.

4 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Mindenk kakas szépnek látja a saját szemétdomját, de nem mindegyik kezd el közhelyeket kukorékolni róla. A Mánfai-féle naturalista giccsel teli van a padlás. Ahhoz, hogy valódi fotós legyen az ember nem elég a kézenfekvő, naiv tucattémákat lekapni, arra bárki képes egy jó géppel. Kreatív fantázia nélkül nincs fotóművészet (sem).

  2. Sokan azt gondolják, hogy a fényképezés a tárgyi világ objektív leképezése, a jó fotóhoz nem kell más mint megfelelő technika, jó fényviszonyok és némi szakmai jártasság.
    Egy kép akkor válik élővé, a nézőre úgy tud hatni igazán, ha nem csak az optikán, hanem az alkotó szemén-agyán-lelkén-…. is áthatol. Gyuri nincs híján a beépített szűrőknek, és egyéb képmódosító karizmáknak.

Comments are closed.