Málenkij robot: kamarakiállítással tiszteleg az elhurcoltak emléke előtt a pécsi múzeum

A „Málenkij robot – 75” című kamarakiállítással tiszteleg az elhurcoltak és az érintett emléke előtt a Janus Pannonius Múzeum a pécsi Vasváry-házban. A tervezett programok – emlékműsor, könyvbemutató, filmvetítés – a járvány miatt sajnos elmaradnak, de a múzeum online tartalmakat oszt majd meg.

A Janus Pannonius Múzeum újabb emlékkiállítása az ártatlanul elhurcoltaknak állít emléket a szovjet lágerekből származó eredeti tárgyak, fotók, írásos dokumentumok, személyes sorsok, visszaemlékezések online bemutatásával.

Mint írja a múzeum közleményében, ezzel egy hagyomány folytatódik, hiszen a Janus Pannonius Múzeum – az ebben együttműködő Német Körrel – tizenöt éve kiemelt figyelmet szentel a „málenkij robotra” hurcolt áldozatok emlékének.

A málenkij robotról

1944 végén a második világháború a végéhez közeledett, milliók számára az igazi megpróbáltatások azonban csak ekkor kezdődtek. A katonák és hadifoglyok mellett civilek: idősek, nők és gyerekek százezrei vesztették el otthonukat, vagyonukat, szabadságukat. Sztálin parancsa alapján a Vörös Hadsereg katonai szervei 1944 novembere és 1945 áprilisa között mintegy 250-300 ezer polgári, civil lakost gyűjtöttek össze az akkori, történelmi Magyarország területéről, s hurcoltak el évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunióba.

Többségüket hadifogolylétszám-kiegészítésként, míg közel 130 ezer embert – mintegy fele-fele arányban – kimondottan a német, illetve az elcsatolt területeken: Kárpátalján, Erdélyben, a Felvidéken és a Vajdaságban a magyar származásuk miatt deportáltak.

A számunkra elképzelhetetlen életkörülmények: az éhezés, a nélkülözések, a járványok, a kíméletlen kényszermunka következtében a deportáltak mintegy harmada a nem élte túl az ottani rossz körülményeket, a gyakran mínusz 30 fok hideget.

Jeltelen tömegsírban nyugszanak az egykori munkatáborok, gyárak vagy a vasútvonalak közelében.

Hivatalosan jóvátételi munkának nevezték ezt az embertelen eljárást. Az elöljáróságok által összeállított listák alapján, két hétig tartó kis munka, oroszul „málenkij robot” hazugságával gyűjtötték össze az embereket, ám mindebből három-öt évig is eltartó kényszermunka lett. A Donyec-medence szénbányáiban, az uráli vagy a kaukázusi ipartelepeken, építkezéseken, fakitermelésben, kolhozokban kellett „jóvátenniük azt, amit el sem követtek”.

1944. december 16-án Sztálin aláírta a hírhedt 7161. számú határozatot, melyet a szigorúan titkos 0060. számú parancs követett. A határozat többek között az alábbiakat rendelte el: „…A Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia a Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket…”

A gyakran kisgyermekeiket otthon hagyni kényszerülő fiatalasszonyok, lányok, ifjak, illetve a be nem sorozott, vagy már a háborúból – gyakran sebesülésük miatt – hazatért férfiak töltöttek így éveket „málenkij roboton”. További százezreket – származástól függetlenül – igazoltatással, rakodással vagy más hazugsággal gyűjtöttek össze, és a szovjet vezetés által kevésnek tartott hadifoglyok létszámát velük egészítették ki. Kijelenthetjük, hogy aki akkor rosszkor, rossz helyen volt, könnyen szovjet lágerben találta magát.

Az etnikai tisztogatás célját is szolgáló deportálásokat a rendszerváltásig mély hallgatás övezte, a „málenkij robot” egészen az 1980-as évek végéig tabutéma volt. A hazatérők megfélemlítve, testileg-lelkileg meggyötörve élték mindennapjaikat, hiszen a hazajövetelükkor útravalóul kapott „soha, sehol, senkinek” parancs még további lelki terhet jelentett az érintetteknek.

De a kényszerű hallgatás nem jelentette egyben a feledést is.

hirdetés

Hirdetés