Nehéz vele tartani a lépést, szinte fut a folyosón, energikus és lelkes – ilyennek látja a külső szemlélő Lányi Veronikát, a pécsi Janus Pannonius Gimnázium matematikatanárát. Mindez a kirobbanó energia a munkáját is jellemzi, tanítványai pedig sorra hozzák az országos versenyeken elért helyezéseket. Munkáját nemrég Ericcson-díjjal jutalmazták a matematika népszerűsítéséért és a tehetséggondozásért. 

– Miért pont a matektanári hivatás?

– Igazából indulhattam volna a magyar irodalom és nyelvtan irányába, abból is voltak országos versenyeredményeim diákként. Mégis a matekot választottam: ugyanúgy szerettem, ráadásul láttam benne a kihívást, ami a másokkal való megszerettetésre irányul.

– Az irodalom és a matek között azért nem túl nagy a távolság?

– Nem érzem úgy, hogy szöges ellentét feszülne közöttük. Nem értem, miért van az, hogy aki humán területen mozog tovább, az valamiért természetesnek véli, hogy a természettudományos tantárgyakkal nem áll túl jó barátságban. Hiszen fordítva nincs ez így: egy TTK-s például ugyanúgy szeretheti és olvashatja a verseket, novellákat.

Magyarból ért el országos versenyeredményeket, mégis a matek felé fordult

– Az Önre jellemző dinamizmus, lelkesedés alapvetően a személyiségének része, vagy szükséges az eredményes munkához?

– Is-is. A folyosón szinte futni szoktam, ami talán azért is van, mert megpróbálom ilyenkor az összes problémát hátrahagyni, magam mögött tudni, hogy mire beérek a következő órára, a terembe, már újból eltöltsön a lelkesedés, mert a gyerekek között nagyon jó lenni.

– Az eredményes munkához meg kell szerettetni a diákokkal a matematikát?

– Meg lehet szerettetni, de hogy meg kell-e? Hát, nagyon jó lenne. Természetesen vannak kudarcok, de szerencsére ebből van a kevesebb. Igyekszem olyan órát tartani a gyerekeknek, hogy jól érezzék magukat a matek világában, vallom, hogy lehet egészen komoly dolgokat tanítani úgy is, hogy nem egy fagyos hangulatú teremben vagyunk.

– És mi az eredményes munka titka?

– Nagy titkok nincsenek. Fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál, én pedig szeretem, szeretek a gyerekek között lenni. Engem már az nagy örömmel tölt el, ha a diákok okosabban mennek ki óráról, mint ahogyan bejöttek. De nagy bölcsességeket tényleg nem tudok mondani.

– A motivációt mi jelenti ebben a szakmában?

– Számomra az, hogy mind szakmailag, mind emberileg a lehető legtöbbet tudjam a gyerekeknek adni.

„Nincs nagy titok: szívből kell csinálni, szeretni kell a tanítást”

Úgy vélem, három igazi hivatás létezik: az orvos, a színész és a tanár. A tanárságban vannak olyan pillanatok, amelyek csodálatos lelki magasságokba tudnak emelni, máskor viszont egy pici nehézség már a mélybe taszíthat, ahonnan fel kell tudni állni.

– Sok energiát fektet a tehetséggondozásba. A versenyeredmények is egyfajta motivációt jelenthetnek.

– Nem szabad ezeket az eredményeket kisajátítani. Vannak versenyszakkörök, ahol az órákon kívül komoly energiát fektetünk a felkészülésre, ám a diákok ugyanolyan komoly munkát végeznek otthon, egyedül is. Persze nagyon örülök, ha a diákjaim helyezést érnek el, de tudom, hogy ez nem csak az én érdemem. Akkor tölt el nagy büszkeség, ha egy olyan már felnőtt tanítványommal találkozom, aki ezen az úton tanult tovább és már komoly eredményeket ért el, akinek már „előre köszönhetek”.

– Mit tudna tanácsolni egy fiatal pályakezdő tanárnak?

– Szívből végezze a munkáját. Nem kell feltétlenül megfelelni minden elvárásnak, gyakran azokat olyanok találják ki, akik nem is dolgoznak gyerekekkel. Ha sok mindenre odafigyel, munkájának nagy részét siker fogja koronázni. Ha önmagát adja, akkor a személyiségén kívül az egész tanítás hitelesebb lesz.

– Hogy véli, változnak a gyerekek a generációk során?

– Ma divatos azt mondani, hogy a gyerekek mások, ám ez szerintem nem igaz. Azt sem gondolom, hogy máshogy lehetne motiválni őket. Ugyanolyan aggyal, ugyanolyan idegrendszerrel rendelkeznek. Inkább azt mondanám, hogy más csapdák állnak előttük.

Unokája születésekor kezdett gyermekpszichológiával foglalkozni

– Otthon ki várja?

– Férjem vegyész, két felnőtt gyermekünk van. Lányom orvos, unokámmal Németországban élnek. Fiam informatikus Budapesten, emellett zenél is.

– És mivel tud kikapcsolni egy fárasztó hétköznap végén?

– Az olvasás a hobbim, ez kapcsol ki a leginkább. Főleg a pszichológiai tárgyú könyveket szeretem. Egészen a krimiktől a gyermek idegrendszeréig, ugyanis ez utóbbiról rengeteget olvastam – elsősorban unokám születése révén. Nagyon érdekes, hol vannak a gyermeknél azok a meghatározó szakaszok, melyek azok az életkori fázisok, amik a leginkább befolyásolják a későbbi fejlődését.

– Mint a középiskola?

– Nem. Mi, itt a középiskolában már kevéssé tudjuk megváltani a világot. De még nem is a felső tagozatban, hanem sokkal korábban. Tanulási képességek szempontjából az egész kisgyermekkor meghatározó.

Fontosnak tekintem, hogy lehetőség szerint mindenkit megtanítsak arra a maximumra, amire képes. Ugyanolyan boldogság, ha egy tanítványom amiatt kezd el regényeket olvasni, mert sikerült megtalálni a könyvet, ami elvarázsolja, és így rájön az olvasás szépségére. Mint amikor egy matematikaverseny országos döntőjében, az eredményhirdetéskor, felkészítő tanárként büszkén és meghatódva nézhetem, ahogy a széksorok között végiglépdel, hogy a megérdemelt díját átvegye!

Hirdetés