Csaknem 500 kilométert lefutni egyhuzamban elképesztő kihívás. Ráadásul ezt megtenni egy sivatagban, ahol a nappali forróságot az éjszakai fagyok váltják, lehetetlen – talán azt is mondhatjuk, őrült – vállalkozásnak tűnik. A pécsi terepfutó, Nedjalkov Balázs mégis úgy gondolta, megpróbálkozik vele. Arizonában versenyzett, élményeit pedig lapunkkal is megosztotta.
Nedjalkov Balázstól korábban sem álltak távol az extrém kihívások. Volt, hogy a pécsi sípályán körözött fel és le csaknem egy napon keresztül, de tavaly nyáron sikeresen teljesített egy egyesült államokbeli versenyt, ahol 200 mérföldet – 320 kilométert – futott a Tahoe-tó körül. Most tovább növelte a tétet: az Arizona Monster 300-on már mintegy 490 kilométert tett meg a sivatagon keresztül, 12 ezer méternyi szintemelkedéssel fűszerezve.
– A szervezők, amikor megnyitották a nevezést, csak annyit írtak ki, hogy lesz egy 300 mérföldes terepfutó verseny Arizonában, de se a pontos helyszínt, se a szintadatokat, se az útvonalat nem adták meg – emlékezett vissza a sportoló.
Ennek ellenére hamar telt házas lett az esemény, Nedjalkov is csak a várólistára került be. Időközben viszont annyian lemondták a nevezést, hogy bejutott az indulók közé.
– Tavaly, talán október végén kaptam meg az e-mailt, hogy részt vehetek a versenyen. Ekkor kezdtem el a célzott felkészülést, havonta 500 kilométert futottam, mellette pedig kerékpároztam és erősítettem.
Az edzés ugyanakkor csak egy része a folyamatnak, egy ilyen futóverseny komoly logisztikát igényel. Az útvonalon meghatározott pontok vannak, ahol az indulók találkozhatnak segítőikkel, akik frissítővel, étellel, tiszta ruhával várják őket, meg egy hellyel, ahol megpihenhetnek, de azt is előírják, mely szakaszon kísérhetik pacerek a futókat. Ezek az információk akkor már nyilvánosak voltak, amelyek alapján Nedjalkov lelkes csapatával el is készítette a forgatókönyvet. Azonban két hónappal a rajt előtt a szervezők megfordították az útvonalat, az addigi cél lett a rajt helyszíne, de variáltak a frissítőpontok elhelyezkedésén is – vagyis mindent újra kellett tervezni.
– Utólag visszagondolva, volt előnye annak, hogy megváltoztatták az irányt. Hamarabb elértünk a pálya legmagasabb pontjához, ami a Mount Lemmon volt a 2500 méteres magasságával. Eredetileg a hegyet nagyjából a 300. kilométernél kellett volna megmászni, ami nehezebb lett volna, de így a 170. után jött a kihívás – fogalmazott a futó.
A rajtzónában két dolog járt az eszében: egyrészt próbálta vizionálni azt, hogyan szeretne célba érni egy élvezetes verseny után, másrészt pedig ott volt benne a félelem, hogyan fogja bírni, lesz-e sérülése, bírja-e a gyomra. Mint mondta, sokismeretlenes egyenlet az, amikor az ember több napon keresztül fut. Nem lehet rá igazán felkészülni, minden az adott pillanatban dől el. Ennek ellenére akkor már várta, hogy elinduljon, nem akarta húzni az időt. Április 4-én, magyar idő szerint 23 órakor vágott neki az útnak csaknem 280 másik indulóval együtt.
Az első 120 kilométert egyedül tette meg, a csapatával nem találkozhatott. Minden szükséges holmit maga cipelt, erre is volt előírás: mindig kellett, hogy legyen nála hosszú ujjú felső, hosszúnadrág, esőkabát, sapka, sál és kesztyű, valamint 500 kalóriányi étel és 2-2,5 liter víz. Mindez nagyjából 6-7 kilót nyomott. A frissítőpontok 25-30 kilométerre voltak egymástól, de a nagy meleg vagy a technikásabb terep miatt, volt, hogy ezt a távolságot több mint hat óra alatt tette meg a sportoló – ezért kellett a sok felszerelés.
– A táj sok olyan szépséget tartogatott, amiket messziről nem is lehet észrevenni. Olyan volt, mint gyerekkorom westernfilmjei. A hatalmas kaktuszokon kívül sok állattal találkoztam, volt gyalogkakukk és prérifarkas, sőt a verseny logójában szereplő óriásgyíkot is láttam.
Mint Nedjalkov mondta, a Mount Lemmont leszámítva nem volt igazán komoly kaptató a pályán, így a szintemelkedés neki nem okozott gondot. Sőt, még az időjáráshoz is jól tudott alkalmazkodni. Az első nap kicsit párás volt a levegő, így nem a tűző napon mentek, másnap pedig az eső is eleredt, ami a hegyre felérve havazásba váltott. Ezután napról napra emelkedett a hőmérséklet, a verseny végén a 40 fokot közelítette a hőmérő higanyszála, és semmilyen növényzet nem volt, ami meg tudta volna védeni őt a tűző napsütéstől.
– Az alvásmegvonás volt most számomra a legnehezebb. Párszor éreztem, hogy le akar csukódni a szemem, és inkább aludnék, mint futnék. Szerencsére ilyenkor mindig volt mellettem valaki, aki átlendített a holtponton. Viszont, amikor a frissítőpontokon volt lehetőségem ledőlni a csapatom autójában, akkor mélyen, pihentetően aludtam általában másfél-két órát – mesélte.
Ennek köszönhetően mindig feltöltődött annyira, hogy jól bírja a következő szakaszt, és az utolsó kilométerig tudott futni. Így végül 4 nap 5 óra és 9 perc alatt küzdötte le a csaknem 500 kilométeres távot.
– Célba érkezéskor jó volt érezni azt, hogy képes vagyok arra, amit elterveztem, sőt még többre is, mivel rosszabb célidőt tűztem ki magamnak. A csapatomat is megleptem. Arra készítettem fel őket, hogy majd nagyokat fogunk kirándulni és beszélgetni, ezzel szemben minden szakaszt futottunk.
A verseny végén, az elégedettség ellenére egy kis üresség is maradt a sportolóban. Mint fogalmazott, az elmúlt másfél évben ekörül forgott az élete, munka előtt és után is edzett, sok energiát belefektetett. Mint minden hosszabb verseny után, azért most is felmerült benne a kérdés, hova tovább. Szerencsére Nedjalkov anélkül is motivált tud maradni, hogy lenne előtte célverseny. Az ok pedig igen egyszerű: szereti, amit csinál.
– Nem azért futok, mert van rajtam egy kényszer, hanem azért, mert szerintem ez jó időtöltés. A futás feltölt, közben meg tudom oldani a problémákat, megtalálom a békét. Ráadásul nem egyedül, hanem azokkal, akik olyankor körül vesznek.
A társaságra Arizonában is nagy szüksége volt. Csapatát négy fő alkotta: felesége, Bea volt a koordinátor, aki két szakaszt is futott vele. Sulyok Ábris szintén két szakaszon kísérte, Kisfali Attila pedig feleségével, Valival érkezett, akik szállították a segítőket, kimosták Nedjalkov ruháit, sütöttek neki pizzát, hogy változatosabb legyen a frissítés, és hoztak hideg üdítőt.
– Nekem ez a verseny arról szólt, hogy fussak, és a csapatom volt az, aki mindent alám tett, hogy megcsináljam – zárta gondolatait.
Nedjalkov Balázs élményeit személyesen is elmeséli április 23-án, szerdán a ROOM bisztróban. Az esemény részletei ezen a linken találhatók.
