Eötvös zenéje forgatta fel a Kodály Központot

Eötvös Pétert köszöntötte 75.-ik születésnapja alkalmából a Pannon Filharmonikusok egy egész estés koncerttel. A „klasszikus” klasszikus zenéhez szokott fülnek megterhelő élmény volt a nemzetközileg is ismert és elismert komponista erősen kortárs zenéje. A pécsi zenekar pedig minden tiszteletet megérdemel, hogy Eötvös vezénylete alatt meg tudták szólaltatni az embert próbáló műveket.

hirdetés

Valahol felrémlett Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozatának híres-hírhedt 1913-as ősbemutatója, ahol a mű – és a hozzá koreografált tánc – annyira kiverte a biztosítékot a hallgatóság köreiben, hogy hangosan háborogni kezdtek és rengetegen azonnal elhagyták a hangversenytermet. Később a történelem végül a szerzőt igazolta, a Tavaszi áldozat kortalan klasszikussá vált.

Azt nem tudni, hogy Eötvös zenéjét az utókor hová helyezi majd a kánonban, mindenesetre a Kodály Központból is többen csendben távoztak az első – körülbelül tíz perces – darab után. A harmadik műre, ami már a szünet után jött, a közönség kétharmada jött vissza. Ez elég beszédes. Jelentheti azt is, hogy a magyar fülek még nem érettek meg a kortárs zenére, és azt is, hogy Eötvös zenéje túl elvont és nem érthető.

Alapvetően az ember vágyik a harmóniára, Eötvös műveiben azonban ez nyomokban sem fedezhető fel. Ezért nehezen befogadható a zene.

Az első darab a baszk filharmonikusok számára komponált „Az égen sikló sas” (The Gliding of the Eagle in the Sky), ami népi motívumokra épít. Ütőshangszerek sora hangzik fel a műben, ám ez kevés ideig köti le a laikust, hiszen a disszonáns hangzásban elveszik minden, amit esetleg kellemesnek mondhatnánk.

Eötvös Péter

A második kompozíció ősbemutatója a milánói Scalában volt, az „Alle vittime senza nome” (Az összes névtelen áldozat) azokról az afrikaiakról és arabokról szól, akik a tengerbe vesztek, miközben próbálták elérni az olasz partokat egy jobb élet reményében. Saját elmondása szerint komponálás közben felrémlettek előtte erős képek az arcokról, az embertömegekről, akik túlzsúfolva hánykolódnak a tengeren. Külső füllel ebből egy különösebb koncepció nélküli félórás kakofón massza hallatszott, tele harangokkal, dobokkal, csengő-bongó effektekkel.

A szünet után sokaknak bizonyára sokkolóan hatott a Halleluja – Oratorium balbulum című alkotás. Az oratórium szövegét Eszterházy Péter írta a szerző felkérésére, a szöveget pedig Mácsai Pál színművész narrálta. Közreműködött még Iris Vermillion és Eric Stoklossa szólisták, illetve a Magyar Rádió Énekkara.

A mű egy 9. században élt dadogó prófétáról (Notker Balbulus) szól, akihez egy dohányzó, alhokolista angyal csapódik. A kórus pedig többek között a zenetörténet különböző hallelujáiból énekel összemontázsolt részleteket. Alattuk a zenekar játssza az Eötvös-betéteket. Mácsai Pál narrációját ki kell emelnünk, a rájuk szabott feladatot pedig a szólisták is jól megoldották, akárcsak a zenekar. Csak itt alapvetően a feladattal van probléma a hallgatóság véleménye alapján.

Ezen a ponton pedig ki kell emelni az este hőseit, a Pannon Filharmonikusokat. Hihetetlen színvonalon valósították meg azt, amit meg kellett valósítaniuk, megküzdöttek az emberes feladattal, ami nyilván nehezebb volt, mint egy Bach-kantátát eljátszani. Külön dicséret illeti az ütősszekciót.